Laboda Kornél rendezésében az Egy fő az egy fő magán hordja a brechti tandráma jellegzetességeit: hangsúlyosan színházi játék kellős közepébe kerülünk (három nagyon helyes "idegenvezető" által, akik nyelvét nem ismerjük, mégis megértjük őket - képletes és szellemes felvezetés), aminek részesei vagyunk mi is a nézőtéren, és a játszók is a színpadon. Minden képletes, a figurák jelzésértékűek. Lisztopád Krisztina világos játékterében székek és ládák variálódnak jelenetről jelenetre, a zajokat, zörejeket a játékosok előttünk állítják elő. A Narrátorra erősítve dob: a jelenetek sorszámát, a történet egyes elemeit ő ismerteti. A játék 1 óra 40 perc hosszú – ami nagyon sok. Az anyaghoz képest is – Brecht annyira alapos és szikáran logikus akar lenni, hogy némileg túlírta a darabot, s az előadást dramaturgként is jegyző Laboda nem tudja (lehet, hogy nem is akarja) tűélesre sűríteni. Ekképpen az előadás önmagához képest sem rövid.
Két-három kiemelkedő figura van: a szinte üresen tiszta Link Laja (Czéh Dániel), a kapitalista-archetípus, érzelmek nélküli kantinosnő, Leokádia Buxindex (Szomora Lívia), illetve a totális delíriumban tehetetlenül gubbasztó orvos (Zakariás Máté) és függeléke, az operaénekesnő. Ők sem elsősorban az alakításuk miatt kiemelendők, hanem mert aközben önazonosan tudnak létezni a színpadon. Mégis: a társulat összjátéka együttesként eljut céljához. Van mondanivalójuk a darabról, illetve magukról egy ilyen helyzetben. S ettől máris színházzá válik az előadás: őszinte, dolgos és meggyőző színházzá. Elhisszük, mert képesek elhitetni, hogy Brecht itt és most érvényes.
Hogy miért? Mert nincsenek döntések. Mert ráhatás és korrupció van meggyőzés helyett: pénz és hatalom játsszák az érvek szerepét. Mert nincs szükség személyiségekre. Mert sémákban tudunk gondolkodni. Mindegy, hogy ki kicsoda, úgysem nézünk mögé. S ebben az ember fel tud őrlődni – hiszen épp önnön lényegét veszti el. A Janus Egyetemi Színház társulata akarattal és elhivatottan jelzi: baj van. A naivitást, a gyanútlanságot, a bizalmat egy közeg könnyen képes bedarálni, s a maga érdekeinek megfelelően felhasználni. Ennek pedig piaca van.
Laboda Kornél precíz alapossággal végigvezeti a történetet, s jelzi annak egyidejűségét, noha nem tudja húsba vágó allegorikus képpé növeszteni Brecht drámáját a Janus színpadán. Az előadás céloz ugyan, nem is rosszul, de telibe találni nem tud. Viszont: lehet, hogy ezúttal nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel.
_(Szkéné Színház, 2011. május 25.)_
