Merthogy valami történetszerű ugyan zajlik a színpadon, egy szürreállal átitatott magyar családi kisreál, a maga életképtelen abszurditásával, de hogy ebben semmi kohézió vagy drámai ív nincs, az is hótziher. Nem mintha szükség lenne rá, hiszen van helyette South Park, farkasember, bugyiba ürítő, perverz nagyi, légyember (legalábbis valami ilyesmire hasonlít az a furcsa, zöld, orrmányos, határozottan valami rovart idéző forma) alakban megjelenő rendező, groteszk Shakespeare-humor, magát drámai erejű színésznőnek aposztrofáló feleség, nézőt letüsszögő színész - és még nagyon sok minden, amit el, vagy el sem tudunk képzelni.
A színpadon egyébként néhány pillanatig még az a lehetőség is felmerül, hogy egy szórakoztató köntösbe bújtatott, nem éppen kényelmes viseletű családi tragédia fog ránk terebélyesedni, de helyette inkább lehull az a bizonyos köntös, felfedve egy vörös dominaruhát, ami mögött egy masszív férfitest leledzik. Mindeközben végig kísért minket Gergely Attila lágy dallamú, néhol felerősödő misztikus zenéje, kellemesen kiemelve, hogy esélyünk sincs tájékozódni az események sűrűjében. Ahol nincs olyan igazi totális káosz, de a sorjázó, frusztráltságot sugárzó ötletek mögül – amik között azért akadnak kevésbé viccesek is (például a farkasember) – azért előtűnik egy ismerősen kiismerhetetlen, szorongó bizonytalanság.
Amiben a színészek átgondolt eltartottsággal igyekeznek egyensúlyt teremteni szerepeik – amik azért nem járnak meg túlbonyolított mélységeket – és az ötletek között. Mészáros Máté szigorúan kitett, pár elkapkodott gesztussal jelzi női karakterét, akinek diszkrét szerepelhetnékjéből tulajdonképpen váratlanul bukkan elő pár tartalmas pillanat a Lenni vagy nem lenni-monológ kapcsán. Hajduk Károly merev szenvtelenséggel szájpukizgat nagymamaként, Dankó István belevaló félnótás gyerek, Szalontay Tünde pedig – talán egyedüliként – igyekszik átadni valamit a lánytestvér szenvedélyesen elridegült kegyetlenségeiből. A legnehezebb dolga Adorjáni Bálintnak van, akinek alkalomadtán némi drámai ívet is be kéne futnia, amihez szerepe nem kínál kapaszkodókat, de a benne rejlő gegeket és rendezői ötleteket elszántan véghez viszi.
Szóval kifelé jövet nyugodtan el lehet képedni, hogy ez mi volt – ahogy teszi azt Adorjáni is hosszú percekig –, de azért lelki bugyrokat nem kell kirámolni egy kis biztos pontért, hiszen azokat játszi könnyedséggel kirámolják helyettünk a színpadra. És még ha ez a játszi könnyedség nem is mindig csap át teljes agyeldobásba, azért a légyemberszerű jelmezben színpadra merészkedő, „én vagyok a rendező” üdvrivalgásban kitörő Takátsy Péter második rendezése van annyira váratlan, izgalmas és önazonosan, merészen szórakoztató, hogy meglepően kellemes pillanatokat dörgöljön az orrunk elé.