Tina nyolcadikos, a hidegen kívül nem nagyon kap mást osztálytársaitól, akiket nem is nagyon szeret. Bár annál mindenre jobban vágyik, hogy népszerű lehessen. De strébernek tartják, és vizihullának csúfolják, így pedig nem sok esélye van a középpontba kerülésre. Marcella se sokkal népszerűbb, ő nemcsak tanul, de ez még a jegyein is meglátszik – Tinával ellentétben –, de energikus, mindent megmagyarázó, önbecsapó stílusa ezt a nem túl népszerű tulajdonságát könnyedén elfeledteti. Egy napon ők ketten találkoznak, összebarátkoznak és rendesen megihletik egymást. Marcella végre meg tudja valósítani elvakult ötleteit – hibátlanul realizálni az anyjától eltanult szokásokat –, Tina pedig erre tökéletes alany, sőt még zárkózottsága is oldódni látszik. Ellopnak egy vényköteget egy orvostól, és be is indul a „pénzért bárkinek, bármilyen hallucinogént felírunk” vállalkozás. A felfelé ívelő kereskedelmi tevékenységhez már csak egy webáruház szükségeltetik, hogy igazán piacképes legyen az üzlet. Linda – Tina kerekesszékre kárhoztatott testvére – minden látszólagos szerencsétlensége ellenére akaratos, arrogáns jellem, aki csak úgy nem programozza le azt az oldalt csak ha szépen kérik tőle – noha kétségtelenül képes lenne rá. Persze fiúk is belefolynak az eseményekbe: Bálint szerelmes Marcellába, és a torkába szorult, pirulós gombócot csak nagy nehezen tudja leküzdeni, hogy előadja szerelmének összelopott verseit. Lóránt az ijedős srác tökéletes ellentéte: nem tanul, ellenben vagány, izmos, laza srác, akit a ravasz és sóvárgó Linda megpróbál az ujja köré csavarni, cserébe pár lecke megírásáért.

Az egyszerű történet széttagoltsága izgalmasan áll össze az iskolapadokat mozgató térben. Minden ebben az előttünk lévő, osztályterem-szerű szobában játszódik _magától értetődő_ természetességgel. Ami nagyban köszönhető annak, hogy a fiatalokat fiatal színészek testesítik meg, ezáltal szüntetve meg minden távolságtartást, _tényleg_ életre keltve a történetet. Perényi Balázs rendező és Somogyi Tamás játékmester a játszók minden rezdülését, minden gesztusát beilleszti az előadásba, aminek egy nagyon furcsa hatása van. Tényleg iskolásokat látunk, akik megpróbálnak kezdeni valamit az életükkel, egy végzetes és kiszámíthatatlan vállalkozásba fogva, kiszolgáltatva magukat egymásnak és saját, számukra is ismeretlen érzelmeiknek. Mi pedig nem tehetünk _semmit_.

Császár Réka Marcella minden öncsalását életre való kreativitásba fojtja, egy pillanatra sem ültetve le azokat, állandó feszültséget tartva a folyamatos beszédben. Kőszegi Mária Tinája zárkózottsága okán ugyan az elején tiltakozik a nem kevés veszélyt magában hordozó akció ellen, de gyorsan megtalálja helyét, ahogyan új szerepet is kialakít magának. Lóránt mindenről mindent tud, és ezt magától értetődő természetességgel kezeli, de az őt alakító Bárdi Gergő még karaktere frusztráltságait is igyekszik kifejezni, minden tette, minden vagánysága igazából csak álca, tehetetlensége és elveszettsége maszkja. Kosznovszky Márton Bálintja nem képes ilyen kreatívan tolni a problémákat, és csak tobzódik bennük, hátha valahogy el tudja mondani érzelmeit. Simon Lea egyszerre a két Lindát is képes megmutatni: a zsarnok akarnokot, aki mindenféleképpen manipulálni akarja a körülötte lévő világot, illetve az emögött ácsorgó, kétségbeesett, kerekesszékbe kényszerült lányt, akinek semmi boldogsága nincs az életben. Az pedig nem is kérdéses, hogy figyelnek egymásra, hogy együtt játszanak, hogy részenként és egészében is képviselik az előadásnak ezt a megváltoztathatatlannak tűnő világát, ami ellen sürgősen tenni kellene.

Vannak ugyan kisebb hibák: Tina testvére elleni kirohanása a premieren még erélyesebb volt a kelleténél és nem állt összhangban karakterével, de ahhoz nem fér kétség, hogy ez az előadások során változni fog; sokszor pedig humorosnak hatnak a szemmel láthatólag egyáltalán nem annak szánt szituációk, ahogyan a hangsúlyok se mindig egyértelműek. De mindez persze szőrszálhasogatás – elnézve a színészek erőteljes munkáját és az előadás egészét, ez minden bizonnyal változni is fog – ahhoz képest, amiről és ahogy az előadás beszél. Tinédzserekről, akikről nem tudunk szinte semmit, akik tengetik a mindennapjaikat, magukra hagyva próbálják megismerni a világot, és mi, akiknek felelősségünk van ebben, csak nézünk és ámulunk, meg néha nevetünk egyet – ha egyáltalán van bármi reakciónk. Pedig foglalkozni _kell_ velük, beszélni róluk, beszélni velük, tenni értük.