A Dante-szimfónia esetében bár egyáltalán nem kiáltoznak a táncok a megértésért – nem sokkolják a nézőt, hanem csak zajlanak – a nehezen befogadható elemeket is igyekeznek elkerülni és kliséről klisére építkezve, egy-két filmesen megkomponált képet kiemelve mesélnek. Roberto Galvan folyamatosan hömpölygő, hangsúlyokat nélkülöző, de egy – mindenkinek más – történetet szépen, lineárisan elmesélő mozdulatsort koreografált a színpadra, a Pokolba lépéstől a Paradicsomba jutásig. Látunk szerelmet, barátságot, küzdelmet, bukást, győzelmet, szinte minden emberi pillanatot a színpadon, hosszan, rengeteg töltelékmozdulattal tálalva. Dante egy barát segítségével bejut a pokolba, ahonnan kínkeserves módon kiszabadítja szerelmét – vagy találkozik vele – Beatricét, majd a purgatóriumban megküzdve a különféle gnóm szerzetekkel és megpróbáltatásokkal, eljutnak a Mennyországba. Vagy legalábbis valahogy így néz ki a történet, amiből, _miértek_, vagy kidolgozott _viszonyok_ nélkül igencsak nehéz kihámozni bárminemű konkrétumot.

De az kétségtelen, hogy Molnár Zsuzsa díszletében impozánsan és nagyon szemléletesen tárulnak elénk az események, és hogy Liszt zenéje a kezdeti zilált elvontságból fokozatosan ránt be minket érzelemtornáztató, idillikus dallamaival. A táncosok egytől-egyig profin, remek ritmusérzékkel, egymásra végig figyelve, hömpölygő dinamikával bújtatják egymásba a mozdulatokat, így teremtve meg az előadás meglehetősen _sajátos atmoszféráját_, ahol minden durva mozdulat, minden indulat szépen levezetődik és elfojtódik. Csak az ebből születő energiák egyszerűen nem tudják _hogyan_ megtalálni a nézőket, elnyelődnek a kommersz panelekben, amiket a László Zsolt által felolvasott, filozofikus Dante-idézetek se tudnak tartalmasra formálni.

Nem úgy a Juronics Tamás koreografálta A belső pokol esetében, aminek minden mozdulata, minden rezzenése nem csupán összhangban van Liszt zenéjével, de annak minden hangrezdülésére újabb és újabb gesztusokat létrehozva feszült szimbiózisba lép vele. Ez az _energikus légkör_ – ami néhol még szellemes is (gondoljunk csak arra a pillanatra, amikor a földön „kicsúszik” a férfi) – pedig ideális közeg ahhoz, hogy végigkövessük a Hajszán Kitti által életre keltett nő vívódásait a testével, vagy a nemiségével, vagy a szexualitásával, vagy a vágyaival, de mindenképpen valami erotikus dologgal _kapcsolatban_, amit egy férfi - vagy tudatalatti démon, vagy valami ilyesmi - vált ki Haller János céltudatos és hatásos jelenléte és tevékenysége által. A Hajszán Kitti megformálta nő szemmel láthatólag valamiféle belső utat jár be, amihez nagyon érzékletes látványt nyújt a három rétegben lelógó nejlonfüggöny, amiben a táncosnő mind az ártatlanul nőies öltözékbe, mind ebbe a fóliába, mind csak saját bőrébe bújva minden mozdulatot egyenként _életre keltve_ testesíti meg a saját testét felfedezni képtelen, de arra vágyó nő életét.

A _hatás_ minden pillanatban ellentmondást nem tűrve döngeti fantáziánkat, hogy megfogalmazzuk a színpadon történteket, amihez a két táncos egymásra hangolt küzdelmei egymással és önmagukkal folyamatos impulzusokat biztosítanak. De az események és a gondolatok mögül mindig kilóg egy apró, figyelemfelkeltő lóláb, hogy ez azért nem teljesen kóser így, hiszen sok pillanatnak egyszerűen lehetetlen megtalálni a viszonyát a nagy egészhez képest (például, hogy miért fogdossa a lány a hasát – teherbe esett? –, hogy miért játssza el ugyanazt háromszor, hogy miért öltözik fel a férfi, miközben a nő levetkőzik, hogy egyáltalán kicsoda ez a férfi, stb.). A lóláb mellé akkor esik ki a ló is a szekrényből, csontvázastul, mindenestül, amikor a záróképben földre zuhanó nő alatt elkezd füstölögni a talaj – elevenen elég. Miért? Ez lenne a büntetés, mert felfedezte a vágyait? Vagy... ragozhatnánk a _végtelenségig_.

Ez talán lényegtelen is, mert bár A belső pokol összességét tekintve csak némi eltekintéssel képes túlmutatni a blöffön – egyszerűen lehetetlen _önellentmondás_ nélkül egymás mellé passzírozni az egyes elemeket –, de mint olyan: határozott, bátor, izgalmas, végig sodró, egy pillanatig sem unalmas, és ráadásul mire arra rájövünk – ha egyáltalán –, hogy a komplex egészet nagyvonalúan mellőzi az előadás, addigra szépen, finoman nagyon sok kérdést átfutunk annak kapcsán.

Annál jobbat azonban nem igen tudnánk feltenni, hogy ezt a két előadást miért kellett egymás után játszani, ráadásul egy, összefogó címmel – nem mintha ne lehetne némi _csűrés-csavarás_ utána frappánsan megmagyarázni. Ehelyett inkább élvezzük a Dante-szimfónia látványos, minden mitikus klisét magába ölelő képeit és A belső pokol feszült vívódásait.

Dante-szimfónia: 5 pont, A belső pokol: 6 pont - de az Inferno összességében 6 pont.