Yermát a szülei hozzáadták Juanhoz; senki nem kérdezte, hogy akarja-e, hogy szeretik-e egymást, de nincs ebben semmi meglepő, itt ezt így szokták. Már két éve házasok, de Yerma egyáltalán nem érzi magát nőnek. Sőt egyáltalán nem érzi jól magát a bőrében, mert Juan nemhogy úgy viselkedik, mint aki nem akar gyereket, de még csak nem is hajlandó beszélni róla. Az ágyban hidegen fekszik. Egy évvel, majd három évvel később ugyanez a helyzet. A férfi persze az évek során elkezdett féltékeny lenni a házból kijárogató nőre, aki ugyan soha nem lenne képes megcsalni férjét a tisztesség miatt, de a háta mögött már összeszólnak, nem mellesleg Víctorral egészen komoly feszültség van közöttük. Segíteni senki nem segít, még az az egy pogány asszony se mond semmit, aki pedig tudna. Yerma imádkozni jár, szeánszokat végez, aztán beüt a mennykő.

Egyértelmű, hogy ennek a mennykőnek be kell ütnie, ahogy a Yerma és Juan között húzódó ellentét is egyértelmű, csak valahogy az nem, hogy _miért_ – és enélkül meglehetősen nehézkes követni az előadást vagy azonosulni a világával. Ez a világ kétségtelenül van, létezik, de sokkal inkább egy önmagában álló, meglehetősen sajátos és hangulatos _stílus_ adja – ami hol találkozik a színpadon történtekkel, hol nem –, mint egy világkép, egy _gondolat_. Rába Roland rendezése kétségtelenül ötlettel teli, népdalok szólalnak meg, tördelve, amelyek alapritmusát is a szereplők adják, bárány-, tehén-, malac-, legénybőrbe bújt néptömegek kísérik játékosan feszült figyelemmel az eseményeket, a tér folyamatos összejátszásával különleges pillanatok jönnek létre. Azonban a látványosan sokatmondó, absztrakt forma jószerével csak absztrakt forma marad, az egyes elemek csupán pillanatokra képesek valamivé válni (például a báránybőrbe bújt férfiakkal játszó Yerma, az utcán sétáló négy legény dala, akik közül egy hirtelen megérkezik a nőhöz, és még sorolhatnánk ezeket az érzetre sem utolsó momentumokat), egészet alkotni pedig még kevésbé tudnak.

Ez tökéletesen lekövethető Yermán is, akinek bár minden pillanatát, minden kitörését és elfojtását Wéber Kata természetes egyszerűséggel kezeli, egy naiv, egyszerű, de testétől mérgeződő nőt formálva, ám valós utat bejárni – a formai jeleken túl – már nem képes. Magával ragadó, ahogy kitörve nekiesik férjének, ahogy minden gesztus nélkül, egyszerűen vágyik Víctorra, de ezek csak pillanatok, az, hogy Yerma miért ilyen – azon túl mert nő és gyereket akar –, nem derül ki. Ahogy Adorjáni Bálint is ránézésre hozza Juan figyelmetlen, ideges, a problémákat önmagától eltoló férfiját, de hogy ezek mögött valójában mi van, az még csak nyomokban sem lelhető fel – kivételnek tűnhet ez alól a zárókép, amelyben Juan elmondja, hogy ő csak szeretni akarja a lányt, de hogy miért, az itt sem derül ki. Schneider Zoltán Victora gesztusok nélkül, a lényéből sugározva vágyja Yermát – ez egyébként az előadás legerősebb pillanata is, ahol nem a szavak, hanem egyszerűen a jelenlét beszél. Tóth Ildikó egy életrevaló, a világot jól ismerő pogány asszonyt alakít, aki teljesen szabadon bánik a szexualitással, és ezt képes élvezni is. Szávai Viktória egyedül María kezdeti energikumát képes hangsúlyozni, az ellentmondásai vagy jelleme már nem igen mutatkoznak meg a színésznő alakításában.

Az ingadozó színészi teljesítmények egyébként egy meglehetősen sokatmondó, elgondolkodtató látványvilágban mennek végbe. A Menczel Róbert tervezte, műanyag flakonokkal kibélelt, középen mindenre használt fürdőkád izgalmas kép. _Hatásosan_ játszanak benne a fények, és sok mindent beléjük is lehet magyarázni – hogy a vízhordás miatt vannak a flakonok, hogy valamilyen bizonytalanságérzet miatt (és még ennél sokkal extrémebbeket is) –, de azt nem igen lehet megtalálni, hogy hogy jönnek ehhez a Yermához.

Kétségkívül érdekes formai játék megy végbe előttünk, ami a szellemességet vagy a humort csak pár pillanatra nem kerüli el. De az, hogy mit jelent ma a Yerma, vagy egyáltalán _mit jelent_ Yermának lenni, hogy miről szól ez a világ, azt nem sikerül kibontani az előadás alkalmából. Pedig a hatásos zárás – amiben Yerma leszúrja férjét, aki közölte vele, hogy csak szeretni szeretnélek, téged – egy nagyon is élő érzést kelt életre: nem tudunk szeretni. Ember embert. Csak ehhez a gondolathoz nem kell az előtte eltelt másfél óra.