Bereményi Géza és Kovács Krisztina valós alapokon nyugvó, a Radnóti Színház társulatára írt darabjának fesztávolsága háromgenerációnyi: közel ötven év. 2009-ből indul, elrepíti a nézőket a hatvanas évek elejére, hogy aztán visszatérjünk a jelenbe. A történet szerint a nagyszülők a szűk keretek közé szorított mindennapok mellé felépítenek maguknak egy másik, egy indián életet, évközben erre készülnek, nyaranta pedig törzsi életet élnek főnökkel és varázslóval, valahol a Duna mentén. A társadalomból azonban nem lehet következmények nélkül kivonulni, a varázslót a belügy beszervezi, és a komoly életjáték tragédiába torkollik. Mindarra pedig, hogy a nagypapa korántsem álmait megvalósítani ment Amerikába, és nem indián testvérei között halt meg "tiszta névvel", ahogy arról a családi mesék szóltak, csak ötven évvel később, az unoka filmtervei kapcsán derül fény.

Török Ferenc rendezése a főcím és a vége felirat kivetítése között végig valahol a színház és a film határvidékén egyensúlyoz, miközben elsősorban a látvány erejére támaszkodik. Rövid jelenetekből, klipekből építkezik, melyeket eredeti indiánportrék és indián emlékekről készült fotók diafilmhez hasonló kivetítésével választ el egymástól. A filmszerűséget erősíti a Gauder Áron tervezte, animációs filmes elemeket is tartalmazó, a lakásbelsőkben meleg, sárgás-barnás színvilágú, a közösségi tereknél hidegebb, de mindig aprólékos gonddal és korhűséggel megrajzolt háttér. Egyetlen példa: a kihallgató cella falán egy poloska köröz a maga rajzolt valójában, egy átvitt értelemben is poloskáktól hemzsegő világban. A vetített díszleteket néhány egyszerű bútordarab egészíti ki, amelyeket - a rövid jelenetekből következően - igencsak gyakran hoznak be és visznek ki. Ez a töredezettség, és a jelenetek Zságer Balázs zenéjével tempósított, gyors váltakozása karakterisztikus jegye az előadásnak. Benedek Mari jelmezei az idősebb nézőkben minden bizonnyal ruhatáruk rég elfeledett, kedves darabjait idézik fel: azokat az elnyűhetetlen garbókat, selyemdzsörzé ruhákat és műszálas ingpulóvereket...

A már említett három generációt részben azonos színészek jelenítik meg. Mindenekelőtt Szervét Tibort kell kiemelni, aki egyrészt egy belügyes tisztet, másrészt a főhős apját alakítja. Kapcsolattartóként cinikus, pontos és manipulatív, a "direkt marketing" minden eszközét bevetve "adja el" az árut: hogy miért nem tehet mást az akkor még fiatal nagyapa, ha szereti a családját, mint hogy aláírja a beszervezési nyilatkozatot, és hogy miért szóra sem érdemes apróság és egyben baráti jócselekedet, amit kérnek tőle. Miközben retteg, hiszen neki van a legtöbb lepleznivalója, és a saját túlélése érdekében gázol át az indiánokon. Ebben a szerepében az előadás meghatározó alakítását nyújtja. Csányi Sándor ügynöke jóindulatú és bizonytalan sodródó, akit inkább szánni tudunk, mint elítélni. Schneider Zoltán szerepformálását a gyanútlan méltóság jellemzi, ahogy ez egy indián törzsfőnökhöz illik. A női alakítások (Csomós Mari, Wéber Kata, Marjai Virág) középpontjában "a családot mindenáron - a magunkba sulykolt felejtés és hallgatás árán is - össze kell tartani" asszonyi-anyai parancsa áll. Kocsó Gábor hadnagya még éppen emberien hideg és embertelen.

Török Ferenc filmjeiben a rendszerváltást követően felnőtté vált generáció lehetséges útjait, életstratégiáit tárja elénk. Az Apacsok pedig ugyanennek a generációnak egy komoly dilemmáját: mit kezdjen a szülők, nagyszülők választásaival, bűneivel, ha bűnök voltak egyáltalán, mit kezdjen azzal, ami volt? Kell-e egyáltalán mindezzel kezdeni valamit? A németeknek van egy külön kifejezésük a múlttal való szembenézésre: Vergangenheitsbewältigung. Mi még mindig csak a körülírással próbálkozunk. Az Apacsok meg sem kísérel válaszokat adni vagy kinyilatkoztatni, egyszerűen kérdéseket tesz fel. Ezért - bár nem revelatív erejű, de - fontos és tisztességes előadás.