Az analógiák főmotívumai maradtak meg az alapul szolgáló regényből, tehát van egy végtelenül gonosz illető, aki ellen születik egy közös elhatározás, miszerint szabdon fognak élni a közösség tagjai, majd a nagy egyenlőségből kitüremkedik egy egyenlőbb, aki néhány verőlegény segítségével jól kizsákmányol mindenkit és megszedi magát, méghozzá úgy, hogy a végtelenül gonosz illető kiszolgálója lesz. Történik mindez producer-stúdió viszonylatban. Itt szó nincsen azonban allegóriáról, szatíráról vagy bármiféle stilizációról, vagy elemelésről, itt minden két lábbal a földön jár, minden nagyon valóságos, nagyon realisztikus. Nagy veszélye ennek a döntésnek, hogy ebben az esetben minden elkezdi pusztán önmagát jelenteni, ezáltal végtelenül leegyszerűsödik, és kiderül, hogy ami elemelve a valóságtól valami igazságot pedzeget, visszarántva a földre puszta közhelyarzenállá válik.

Dömötör Tamás rendezése az allegóriát egy az egyben valóságként ábrázolja, s ezzel mindent elvesz belőle, amitől ez az előadás túlmutathatna egy megfellebbezhetetlen ítéleten, és nem csupán a meddő elborzadásra, illetve a heves egyetértésre ingerelné a nézőt. Ezek ugyanis nem gondolatteremtő, hanem mechanikus reakciók, így pedig hiába az egyébként igen kibeszéletlen téma, csak a puszta hatás marad.

Mert hatás van. A művészi szoftpornó piacvesztése után a Potemix-reklámokban menedéket kereső, majd a hardcore-ban megállapodó kis csapat történetébe sok olyan kép vegyül, amely hatásos. Kelemen József Szilárdja egy szerethető békategóriás rendezőből válik ízig-vérig gonosz és lelketlen despotává, ám az, hogy ez milyen folyamatokon keresztül vezet, azt a cselekményből lehet csak kikövetkeztetni, a színpadon nincs fent. Hatásos, ahogy a menthetetlenül szentimentális Golyó alatt - akit Kalmár Tamás alakít szívvel és lélekkel teli művésziparosnak - kettétörik egy asztal, és barátai előtt aláztatik meg. Meg az is, ha összevert lányok kényszerülnek arra, hogy kamera előtt félmeztelenkedjenek. Ez még akkor is hatásos, ha nehezen hihető, hogy ezek a nagyon gonosz emberek megengedik ezeknek a szerencsétlen lányoknak, hogy a kamera előtt eltakarják a mellüket.

Ilyen és ehhez hasonló prűd gesztusokon múlik az, hogy az előadás minden helyzeti előnye ellenére nem lesz provokatív, de még az Állatfarm drámai erejét is hagyja elillanni, mert az előadásból kimarad az az eufória, amely a szabadságból, az önrendelkezés lehetőségéből, a közösségből egy emberként kellene, hogy fakadjon. Az ugyanis, hogy egy házibuli-jellegű happeninget jó sok piával meg jófejkedéssel hosszan nézhetünk, nem jelenti azt, hogy mi máris a közösség része leszünk, sőt, inkább olyan az egész, mintha tényleg egy házibuliban lennénk, ahol mindenki be van rúgva, csak mi egy pohár narancslevet szorongatva színjózanul ülünk egy fotelben. Így viszont az egész előadás alól ki van húzva a talaj, amit főként az olyan színészi bravúrok fednek el, mint Nyári Oszkár Süvije, aki a gerinctelenségnek, és féregségnek olyan dermesztően ambivalens, köznapi formáját hozza, ami komoly dilemmákat okozhat nézőtéren innen, vagy Kovács Zsolt szinte néma, megfáradt, kizsigerelt Bandija.

Az előadásnak ettől még van hangulata: tényleg egy stúdióban vagyunk, ott tényleg valami belső élet folyik, és még az is lehet, hogy ilyen egy kis filmstúdió levegője, és az is igaz, hogy az egyes jeleneteknek olykor van erejük, csak ezek önmagukból táplálkoznak, nem az egészből, amely igazából egy merő rosszként ábrázolja a pornó(ipar)t, és velejéig gonosznak a világot. Ez nyilván igaz (vagy nem), de hogy az okok nélkül súlytalan, felszínes, és közhelyes, az is biztos. Provokálni vagy tabut döntögetni csak nagy svunggal érdemes, és jó, ha legalább az egyik fél őszinte a beszélgetésben, hátha akkor a másikban is megindul valami.