S tényleg elidegenített, tényleg nagyon modern, de Szőcs Artur rendező képes ezt a nyelvet közel hozni a nézőkhöz. Nem megmondani akar, hanem foglalkoztatni szeretné a nézőt. Azzal, hogy ki is ez az őrült császár, aki igazából teljesen olyan, mintha egy filozofikusabb Bret Easton Ellis-hős lenne, némi hajlammal a szadizmus irányába, de nem csak úgy öncélúan, hanem egyfajta feloldáskeresés okán. Mi az, ami őt, a kvázi-istent megállíthatja? Mi kell ahhoz, hogy az emberek ellentmondjanak? S ha ellentmondanak, mi akadályozza meg abban, hogy kiiktassa őket? Meddig lehet játéknak tekinteni az embereket? Mintha valami efféle hatalomtechnikai és -filozófiai kérdés motiválná Zayzon Zsolt Caliguláját, aki pillanatonként váltakozva a hangulati szélsőségek között a természet első törvényének saját magát és saját önkényét tekinti.

A színpadon hangsúlyosan és többször ki is mondottan játék látható. Színházi játék, amely persze sohasem arról szól, hogy a saját szabályaink szerint játszunk. Egy ponton az egyik színész ki is jelenti, a nézők felé fordulva, hogy "nem a mi ötletünk volt eljátszani ezt a darabot". Majd hozzáteszi: "Pláne nem így". A szereplők az egyes tételmondatokat megismételtetik az ügyelővel. A súgó mindvégig Heliconnal hetyeg a fűben fetrengve, kezében a példánnyal. A kamera a fenti monitorokon közeliket mutat a játékosokról. Önmagában ezek a jelzések rendre máshogyan hatnak, mint az egész térben, a kontextusban. Ez a játék a komoly játékok egyike, amely rólunk szól, a mi kétségeinket, hozzáállásunkat, reakciónkat fel-, meg- és átdolgozó játék. A viszony a zsarnokhoz – s e zsarnok tulajdonképpen bárki és bármi lehet. Egy munkahely, egy főnök, egy családtag, egy hatalom, egy állam. Különböző válaszokat láthatunk a helyzet megoldására. Van, aki szeretettel, van, aki opportunista módon, van, aki nem törődve, van, aki megfeszülve próbál vagy szembeszegülni a hatalommal – vagy annak kedvezményezettje lenni. Vagy csak túlélni.

Az előadás éppen csak annyira aktualizál, hogy megérthessük: a Caligula a mi drámánk. Mi történik velünk rendre, ha hatalmat kapunk a kezünkbe? Mit értünk meg abból, hogy a szabadság nem azt jelenti, hogy azt tehetek, amit akarok, hanem felelősséget jelent? Caligula felelősségvállalása cinikus – mintha tükröt tartana mindenki irányába, mintha pontosan azt kapná vissza mindenki, amit mutat felé, amit ad neki. S mivel mindenki jobban tudja nála, mit és hogyan kellene csinálnia, s mivel senki nem képes valóban azt mutatni és mondani, amit gondol, szükségszerű – és egyben valahol komikus is – a pusztulásuk. Ahogy a hatalomé magáé is, hiszen Caligula nem képes felelősséget vállalni alattvalóiért – kettős játék ez.

A boldogság megélhető túlélés nélkül: Caesonia (Cseh Judit) a császár kezébe tette az életét, s ezzel a jogot arra, hogy elvegye, amikor akarja. A túlélésre két esélyt mutat az előadás: a fűben tespedő, alapvetően kívülálló Helicon (Pilinczes József) stratégiája jelenthet eredményt, aki nem igazán törődik saját magán kívül semmivel, azt mondja, amit Caligula hallani szeretne, tulajdonképpen ráhagyva mindent. Azonban ez csupán a túléléshez elég, nem a teljes létezéshez. A másik, aki képes felülemelkedni a helyzeten: Scipio (Rusznák András), aki meg akarja érteni a császárt, aki a motivációját keresni mindannak, ami történik. Scipio is kívülálló, része ugyan a játéknak, de a maga útját járja, nem befolyásolják a látszólag értelmetlen parancsok, hiszen azt mondja: mindennek megvan a maga oka. Caligulának van igazsága: nem kíméletes, hanem pontosan azt mutatja és mondja, amit gondol. Caligula szembesít, és ehhez minden médiumot felhasznál. Azonban akármit tesz, a teljes boldogságot, a teljes hatalmat nem érheti el. Nem ez az eszköz. Hanem megérteni vágyni a világot, a másik embert, megtalálni, mi irányítja, mi vezeti – nem válaszokat, hanem kérdéseket adni a világhoz. Az előadás egyértelműen a _közepet_ választó Scipio mellett teszi le a voksát. Persze, ez csupán egy játék, ami abban a majdnem két órában él. Érdemes játszótársnak lenni, és feltenni a saját kérdéseinket.