A bohón ifjú Ferdinand von Walter őrnagy egyszer zeneórát akart venni Millertől, és azóta a ház rendszeres vendégévé vált, mert fülig szerelmes lett a muzsikus lányába, Lujzába. Csakhogy a fiatal őrnagy apjának nem nagyon tetszik ez a kis románc, hiszen egészen más tervei vannak a fiával. Az idősebbik von Walter keményen megküzdött azért, hogy a herceg első minisztere legyen, és nemhogy nem szeretné ennél lejjebb adni, még bőven lát megmászható fokokat a ranglétrán. Ehhez mindössze össze kell adnia fiát Lady Milforddal, csakhogy ebbe Ferdinánd váratlanul érkező szerelme alaposan bekavar. Wurm, a miniszter titkára szintén Lujza kegyeire és kezeire pályázik, és bármire hajlandó is, hogy megszerezze azt. És ez a bármi éppen kapóra jön von Walternek: a kegyetlen bosszúhadjárat után ugyan nehéz helyzetbe kerül, hiszen fia arra készül, hogy ország-világ előtt kitálalja apja felemelkedésének kulisszatitkait, de titkár egy alaposan átgondolt és kivitelezett trükkjével sikerül kijátszaniuk a fiatalok szerelmét. Csak épp egy dologgal nem számolnak: hogy ez a szenvedély nélkülöz mindenféle racionalitást. Úgyhogy Ferdinánd féltékenységében végez szerelmével, majd magával is. De legalább az ármánykodók is elbuknak.

Csiszár Imre rendező három helyszín alapján három szintre bontva a színpadot dolgozza össze egy folyamattá a cselekményt (díszlet: Székely László), és bár ez az emeletesség a társadalmi tagoltságon túl nem töltődik meg tartalommal, arra éppen ideális, hogy valóban pörgősen gördítse előre a történetet. Igaz, ebben a térben néha érthetetlen következetlenséggel bukkannak fel a szereplők (például Miller hipp-hopp a házában terem), de képes feszültséggel töltött _suspense_ pillanatokat generálni (míg valakik az előtérben beszélgetnek, addig mi előre láthatjuk, hogy kik fognak váratlanul felbukkanni). Mivel azonban a tér is és Szakács Györgyi klasszikus, rangot hangsúlyozó ruhakölteményei is a 18. századba helyezik az eseményeket, így nem az aktualitásnak, hanem valamiféle örök konfliktusnak és gondolatnak _kéne_ működtetnie az eseményeket. Hiába dolgoznak a rendező elképzelései, gondosan felépített bonyodalmai – amik csak az utolsó jelenetben kapnak gellert, amikor a szerelmesek egy titokból kifolyólag veszekednek, majd az idegesítőség határáig haldokolnak szenvedélyesen –, ha közben igen fontos szerepek csak sántikálnak a színpadon.

Ez köszönhető nagyrészt annak, hogy Dósa Mátyás Ferdinandot egyrészt konkrét Terminátornak, másrészt egy minden pillanatban drámai viharokat átélő, és azokat szappanoperákat megszégyenítő módon kifejező, érzelemmegmutató kisiparosnak láttatja. Dósa alakítása mellőz mindenféle valós érzelmet vagy karaktert, őrnagyából csak a szenvedély állandóan megmutatott hevülete, az állandó zihálás és a visszhangosan artikulált _[t]_ hangzók érzékelhetőek. Molnár Nikolett konkrétumok nélküli, egy általános szenvedély és ridegség között ingadozó, az eseményekkel sodródó Lujzát mutat. Így meglehetősen nehéz kinyomozni, hogy ez a két fiatal tulajdonképpen miért is zúgott egymásba. Karczag Ferenc egy lányát féltő, érte bármire képes apát formál Millerből, akinek inába száll minden bátorsága, ha igazán komoly dolgokról van szó - talán ő nyújtja az előadás legizgalmasabb pillanatait is. Schnell Ádám piócát, kígyót, minden irritáló csúszómászót, ugyan nagyon kitetten, de találóan sűrít bele von Walter alakjába. Molnár László fokozatosan, önző érdekek mentén építi fel Wurm számításait, és ez egészen addig rendben is van, míg a levéldiktálás során egyik pillanatról a másikra nem fordítja át karakterét egy groteszk, gnóm, gonosz kis perverz manóba, ami legalább annyira idegen ettől az előadástól, mint Dósa Mátyás színpadi tevékenysége. Az eseményekből semmit fel nem fogó, rémült anya Császár Gyöngyi Millernéje. Radó Denise viszont leegyszerűsíti Lady Milford tragikusan összetett, az életből sokat tapasztalt, megviselt karakterét, és csak megmutatott, támasz nélküli indulatokat tud megtartani belőle, aminek köszönhetően gyakorlatilag súlytalanná válik a Lady a történetben, noha elvileg annak igen fontos alakja.

Szolnokon megtörténik az elszámoltatás: von Walter nem csupán elbukik, elvesztve hivatalát, jóhírét és gyermekét, ráadásként, mintha ez fokozná a lezárást (pedig éppen gyöngíti), önként bilincsbe nyújtja a kezét - bár azt nem tudjuk meg, hogy miért. Már minden mindegy? Az ármány legyőzi a szerelmet, majd az ármány feladja magát? Ez így többszörösen naiv gondolat, egy ilyen szerelem mellett meg pláne az. De Schiller drámája még ezzel együtt is hatásos: egy olyan világ ez, amelyben _minden_ az érdekeknek és a hatalomnak van alárendelve, s ez szépen lassan felaprózza a közembereket, és maga alá gyűri az érzelmeket. Meddig mehet ez így? Abban ne reménykedjünk, hogy a hatalom lesz olyan jó fej, és feladja magát.