Antonio a hajóit, rajta minden vagyonával, egyszerre küldte a tengerre, így kockára téve mindent. Később még az életét is, hiszen ahhoz, hogy barátja, Bassanio megszerezhesse álmai nőjét, pénzre van szüksége. Úgyhogy a férfi Shylocktól, esküdt ellenségétől kér kölcsön, aki cserealapként zálogba Antonio egy font húsát kéri. Bassaniónak sikerül megszereznie az álomnőt, akinél sok kérő befürdött már – bár lehet, hogy ő is így járt volna, ha Portia nem próbál segíteni neki. De nem csak ebben a jelenetben figyelhető meg ez a kis apró hozzátoldás az eredetihez, hanem az egész történetben vannak ilyen módosítások. Igaz, Antonio itt is elveszti mindenét, de Portia alig akarja elengedni szerelmét, hogy megmenthesse barátját, bár pénzt bőséggel adományoz neki. A gazdag hölgy pedig nem átgondoltsággal, hanem játékos rögtönzéssel nyeri meg Antonio javára a pert, az uzsorás zsidó elbukik, Portiának is sikerül kicsikarnia a Bassaniónak adott gyűrűt, de azt már – némi rövidítés és összevonás okán – nem láthatjuk, hogy szolgája, Nerissa is hasonlóképpen tesz az ő párjával – Gratianóval való kapcsolatára utaló szövegek javarészt ki lettek húzva az előadásból, ennek köszönhetően hasonlóságuk, nem pedig különbségük válik hangsúlyossá (ahogyan Jessica és Lorenzo kapcsolata is kevesebb, ám annál érzékletesebb hangsúlyt kap az előadásban, hiszen itt a férfi becsapja a nőt, és csak vagyonát akarja). Ezek az átalakítások fontos részei az előadásnak. Ahogyan a befejezés is, amelyben Portia nem ad feloldást Bassaniónak, nem mondja el neki, hogy játékot űzött vele, hogy igazából nem a testével szerezte vissza gyűrűjét.

Miloš Krečković dramaturg és a rendező által finom precizitással hangolt előadás egy hatalmas, fertőző gyűlöletjáték képét adja ki. Itt mindenki csak a saját érdekeit akarja érvényesíteni, és ebben mindenki részes, ha tevőlegesen, ha csak pletykálva róla, ha csak szemet hunyva fölötte is. Nincs hatalom, amely ez ellen tenne, sőt a hatalom is e folyamatnak a kiszolgálója. Másként élni pedig nem lehet, az szükségszerű bukáshoz vezet – lásd Jessicát, aki csak szerelmes volt, de végül öngyilkos lesz, akkora traumaként éri a felismerés, hogy milyen is igazából szerelme. A Miodrag Radovanović által tervezett díszlet önmagában is egy játék: a szereplők a harmincas évek Olaszországát idéző képekből lépkednek elénk – ahogyan írja a színlap is – de igazából ez a szintű konkrétság nem fontos (csak abban a tekintetben, hogy tudjuk, hogy mi zajlott a Mussolini-féle fasizmus ideje alatt, és hogy hová vezetett), hiszen ennél egy sokkal általánosabb, társadalomról festett képről van szó, ahogyan az átrendezhető, mozgatható miniemelvények stégszerűsége is ezt érzékelteti. Ezek egyrészt tökéletesen keltik életre a vízre épült Velence képét (ugyanez a Velence egyébként az utolsó jelenetben Portiáék medencéjévé válik), ugyanakkor színpadszerűségük finoman utal az események színjáték jellegére. Mindez viszont egy folyamat része: ahogy halad előre a történet, úgy bontakozik ki a háttérben működő erő, és úgy lesz egyre egyértelműbb, hogy melyik szereplő valójában kicsoda.

Dragan Mićanović az utolsó percig titkolja Portia igazi lényét, csak árulkodó jeleket ejt el rá vonatkozólag. A nőt alakító férfi teljesen azonosul szerepével, nem jelzett, hanem valós nőiség van a színpadon, ami akkor a legszembetűnőbb, amikor Portia férfijelmezt ölt magára – itt tényleg egy nő bújik férfiruhába. Hiába férfi játssza, ez a Portia teljes lényében egy hebrencs, fülig szerelmes királykisasszony, akit Bassanio érzéseiben aláz meg – azzal, hogy elajándékozza a tőle kapott gyűrűt. Így a zárásban a szerelemtől önzővé és akaratossá alakuló nő zsarnokivá és kegyetlenné válik – hiszen úgy mondja szerelmének, hogy kihallgathatsz, hogy közben katonák állnak mellette –, de ez végig ott van a lényében, ott van a férfi külsejében, és az így létrejövő játéktól annyira zseniális Mićanović alakítása. Voja Brajović egy megfáradt, megtört, de bosszúszomjas Shylockot mutat, akit már teljesen átitatott a gyűlölet. Ez a Shylock igazából semmiben nem különbözik környezetétől, csak az őt irányító bosszúvágy immár átlépi a határokat. Brajović teljes lényével adja át ezt a többi embertől minden kegyetlenséget eltanuló, azzal azonosuló, de ebben megtört férfit, akinek lényében a gyűlölet minden tekintetben életformává magasztosul. Irfan Mensur Antoniója egy forró vérű, magát fegyelmezni nem tudó, dúsgazdag, lépésenként kockáztató, a pénzét szóró kereskedő, aki pártfogolja Bassaniót, és ezért el is vár bizonyos dolgokat cserébe – önzetlensége csak képmutatás. Bassanio egy egyszerű, az árral és érzelmeivel örömmel sodródó, könnyen manipulálható, de szíveket könnyedén megnyerő és hódító lélek Goran Šušljik visszafogott, de teljes lényében a szerepét képviselő alakításában. Srdjan Timarov agresszív és indulatos Lorenzója érdekből házasodik, és csak a vagyont kajtatja, Tanja Pjevac Jessicája érzékenységében vak és naiv, aki tényleg csak egy életre szóló párt szeretett volna, Pavle Pekić és Nikola Vujović, Salanio és Salarino kettőse egy mindent kibeszélő homoszexuális pár, akik minden eseményt a maguk képére formálnak, és akiknek mindenről tudniuk kell, de mást meghallgatni nem hajlandóak. Pekić és Vujović mindezt gyermetegen kedves játékossággal adja át. Andjelika Simić (Nerissa) pedig hibátlanul öntudatlan szolgálót alakít, aki automatikusan képes átadni önmagát az éppen elvárt feladatoknak. Nincs gyenge láncszem a színpadon: folyamatos és figyelmes összjátékot láthatunk.

Ahogyan az előadásnak is csak kevés gyenge pontja van. Ilyen például a kezdeti vontatottság, de ennek reális megítélését nagyban befolyásolja az Új Színház nyakat újraformáló magasságokba helyezett feliratozója. A második részben olyannyira beindulnak az események, hogy mindez elfelejtődik, és a levegőt csak az előadást irányító élet- és gondolkodásmód hatja át. A gyűlölet és a bármi áron véghezvitt bosszúállás, a mindent és mindenkit letörő és eltörlő gondolkodásmód. Itt nem létezik más, csak az én és az én akaratom.