Na de ez nem is első mondat, hiszen az első mondat még nem az első mondat, csupán az Angyalok karának bevezetője, az első mondat az Úré, aki úgy kezdi a mondókáját, hogy "Nem mondtam semmit". Van és nincs. Itt van, és mégsincs. Gothár Péter rendező pedig hosszú csöndekkel tagolja ezt az első mondatot, érvényesítve a magyar népmesekincs hoztam is ajándékot, meg nem is tételét. Az talán nem meglepő, hogy ez az Úr nem az Úr, nem a felhőkön ülő kaporszakállú bácsi, nem valamiféle misztérium körülvette lény. Persze, kicsit az is. Pont amennyire egy ember az. Az ember maga a csoda – és ez végül is igaz lehet. Hány és hány kétség és probléma vetődik föl az életében, amiken úrrá lesz. Úrrá lesz, nagy Ú-val az elején, ugye.

Esterházy Péter drámája nem történetet mond el, hanem rólunk mesél. Nyilván Esterházy Péteren keresztül. Például a másik autó elől ellapátolt hóról, amelyet ez az ember aztán visszapakolt egy az egyben, hiszen nehogy már neki legyen jó. Lehet, hogy kétszer annyi időbe telt, de megérte. Meg egy csomó más történet is akad, az élet minden területéről. Viszonyok, hierarchiák, kapcsolatok. Dráma és színház. Igazság és hazugság. Véletlenek és szándékok. Hiúság, félelem, kétség. Folytonos elégedetlenség. Az Angyalok karán kívül három archetípus lesz részese a cselekménynek. Az életünknek? A társ (Amál), aki melletted van, aki kiszolgál, aki az életed részévé vált, aki jobban tudja, mit akarsz, mint te magad. Az anya (a Királynő), az egyengetés, az ítélet, a számonkérés figurája, uralja az Úr (az úr?) terepét. És – némileg később – a Fiú. Aki keres, csak rosszat talál. Aki hirtelen, és – tán a korszellemből adódóan – nem vágyik tanulni és tapasztalni. Aki előbb cselekszik, mint gondolkodik. Aki érzi, hogy valami kapcsolatnak kellene itt lennie, de felfejthetetlennek mutatkozik, mégis mi lenne az. Meg az angyalok, persze.

Hol vagyunk? A színházban. Magyarországon, Budapesten. Itthon. Nálunk. Esterházy Péter gondolataiban. A magyar történelemben, amit újrajátszunk, áttologatjuk a figurákat, már akiket érdemesnek tartunk. Ennek megfelelően csapongunk: hol ez lesz fontos, hol az. Csak a vég közeledik. Öregedés. Mégis, a világ állandó. Mi viszont múlandóak vagyunk. Vagy mégsem. Egyistenhit – monodráma. Talán ez kell.

Gothár Péter kiválóan érteti meg színészeivel, miről szólnak az egyes szövegek, jelenetek, töredékek, és azt is, mi is ez az egész. Ami nem más, mint egy gigászi elmélkedés arról, kik is vagyunk és hova tartunk. Hiszünk-e magunkban, bízunk-e a szabadságunkban. A színészek nagyszerű játszótársak. Znamenák István egyszerre önző és kisszerű, illetve nagyformátumú és önironikus úr. (úr, kis ú-val.) Találkozhatunk vele a villamoson, a boltban, a kocsmában és egy nézőtéren. A tükörben. Molnár Piroska keményen és határozottan bölcs. Mindent tud magáról és a világról. Schell Judit szeretetteljesen unott áldozat, aki vágyik az áldozat pozíciójára. Szabó Kimmel Tamás maga sem tudja, mit mond, nem ért semmit, és emiatt magabiztosságot hazudik. Magának is. Rába Roland cinikus értelmiségi Zrínyi, az Angyalok karának vezetőjeként pontos celebrátora a misének.

Kár, hogy mi nem vagyunk benne. Kár, hogy nem vagyunk részesei, csak nézői a játéknak. Az Én vagyok a Te hallatlanul profi – de steril előadás, nem lesz emberi, nem lesz kedves – nem lélegzik együtt a közönséggel, amely csupán figyeli a remek teljesítményeket, és szeretné követni e szimpatikus és kifejezetten közvetlen sajátos revüt. A darab azonban önző, nem adja magát teljesen. Csak részleteiben. A lelőtt fiú hóval temeti be az apját, akinek rövidesen nyoma vész. "Nincs vége, most kezdődik" – mondja. Lehet, hogy tényleg.