Gyakran előforduló mondat manapság. Ez az indoka annak, hogy miért nem érdemes olyan darabra menni, olyan filmet nézni, olyan könyvet olvasni, ami gondolkodni enged. Ami nem helyettem vonja le a következtetést. Ami nem válaszokat ad, hanem kérdéseket tesz fel. Amiben az embernek is helye van. A gondolkodó, értelmes, szabad embernek.

Erre nincs igény. Mert ne kelljen mindig gondolkodni. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy már nincs egyetlen olyan pillanat, ami a napi rutin látszat-döntenivalóin (mit vásároljak?) kívül intellektuális befektetésre késztetne. A közönség boldogan tapsol annak a hatalomnak, amely megadja neki a kenyeret és a cirkuszt, pontosabban _csak_ a kenyeret és _csak_ a cirkuszt. Amely elveszi a kényelmetlen következtetésekkel járó terheket. Ami azt nevezi értéknek, és azt támogatja, ami felszín: nem azt kell nézni, hogy mit és hogyan mond valaki, hanem azt, hogy ki és milyen díszletben-jelmezben mondja ezt.

Fecsegés, locsogás, arról, hogy néz ki valami, milyen a külcsín. Arról, hogy mondjuk egy színpadon halkan beszéltek, de összeillően volt felépítve a tér. Arról, hogy a múlt és a jövő egyszerre van jelen a térben. Arról, hogy bár a betű nem jelenhet meg ebben a társadalomban, a térben elhelyezett számítógépeken mégis betűkódokra emlékeztető sorok áramlanak, és ez milyen ellentmondásos. Hogy van, aki kész van a szerepével – bár csak pár napja volt rá, Seress Zoltán mégis, mintha mindig Beatty kapitány finom, távolságtartó, nyugodt hidegségére készült volna, ráadásul minden mozdulatában megidézi a premierről kényszerűen távol maradt Blaskó Péter játékkultúráját, hangját és mozdulatait, miközben nem másolat, hanem eredeti, és arról, hogy ez milyen gyönyörű munka. Vagy hogy ez az előadás nincs készen, a jelenetek többsége lassabb a kelleténél, a színészek nem találnak hangütéseket. Hogy Szorcsik Kriszta például Mildred kiborulásánál mennyire ott van, és mennyire nincs ott más jelenetekben, hogy mennyire keresi még az üresfejűségébe belenyugvó hülyepicsa-karaktert. Hogy Kardos Róbert egyelőre csupán keresi, hogyan lehet a ráébredés folyamatát megmutatni. Hogy Réti Adrienn egyelőre csak akar, de nem tud titokzatosan vonzó, rejtélyesen bölcs, okosan fiatal lenni. Hogy mintha többen lennének a színpadon annál, amit a rendező, Anger Zsolt használni tud.

Szóval a Fahrenheit 451 világában minderről - vagy kicsit kevesebbről - beszélnénk, és nem beszélnénk arról, hogy ez az előadás olyan húsba vágó igazságokat mond ki, már-már durva és szükségtelen didakszissal, amiket mintha kezdenénk elfelejteni. És lehet, hogy Angernek és a Bárka társulatának igaza van abban, hogy ezeket az alapigazságokat a tömeg hatalmáról, az ember-lét szükségszerű velejáróiról így, direktben kell elmondani, akármilyen fájdalmas. Egyenesen, kertelés nélkül. Még ha túlzó is az, hogy a populárist állítsuk szembe az értékkel (egyébként Anger populáris formavilága maga cáfolja ezt). De nagyon-nagyon fontos, hogy halljuk, hogy lássuk. És mégis azért kell hozzátenni, hogy nem jön létre az atmoszféra, hogy az előadás első háromnegyed órájában a szele sem éri el az embert annak, amiről szólni akar, hogy hatásosabb tudjon lenni. Mert az előadással van még munka: hallhatóvá kell tenni minden szöveget – mert ha már a negyedik sorban nem hallani, akkor az utolsóban végképp nem, és akkor az előadás maga rejti el azt az ember elől, amiről szólni akar. Le kell szeletelni belőle azt, ami felesleges, el kell mélyíteni a motivikát – épp azért, hogy mindenkihez eljusson, amiről beszélni szeretne.

Ami, ha a zárlatból visszakövetkeztetünk, félelem egy olyan világtól, amiben már nincs kommunikáció. Amiben az idős nem hallja meg a fiatalt, az ifjú pedig nincs tekintettel az öregre. Amiben az emberek, függően attól, hogy melyik „parton” állnak épp, nem tekintenek félként a másik „parton” állókra. _Jobban tudják._ S hogy életkor vagy világnézet vagy ízlés képezi a folyómedret (szakadékot inkább?), az mindegy. Ebben a küzdelemben nem lesz győztes, csak vesztes. Ezt kell megértenünk, és ezért érdemes megnéznünk a Fahrenheit 451-et. Mert érdemes.