A Tábornok már régen rájött, hogy azon a negyvenkét évvel ezelőtti napon, amikor Konráddal elmentek vadászni, majd hármasban, a feleségével – akibe egyébként barátja is szerelmes volt – együtt ültek egy asztalnál, valami nem volt rendben. _„Le akartál lőni”_ – hangzik a rögeszmés vád, amire egy zavart nevetésbe burkolózó _„Te megőrültél”_ válasz érkezik. Márpedig valami változott, hiszen másnap Konrád se szó, se beszéd eltűnt negyvenkét évre, otthagyva legjobb barátját, akivel mindenüket megosztották, a Tábornok pedig önkéntes remeteségbe vonult az erdőszéli kastélyába. Senki se tudja, hogy mi történt _akkor_, csak azt, hogy volt egy nő, aki alaposan megkavarta az eseményeket, aki találkozgatott Konráddal, s elültette a bogarat a Tábornok fülébe, hogy a barátja hátba akarta lőni.

A két férfi igazi hiú és gőgös csatát vív egymással, hol felvágva saját nagyságával, hol vádlón támadva, hol remegve menekülve, de egyre mélyebb vizekre evezve, könyörtelenül szembenézve önmagával. Márai Sándor saját színpadi átdolgozását kiegészítve Tolmár Kata tömör színpadi anyagot hozott létre, amelyben bár teljesértékűen csendülnek fel az író, titokzatos teljességet magában hordozó, éterien emberi bölcseletei, azok mégsem mutatnak olyan erősen mélyre, amennyire az lehetséges lenne.

Pedig a sok mindent kiállt, féltékenység, hiúság és gyávaság áldozatává vált, végső elszámoltatásnak kitett barátság ott van a színpadon. Miske László a Tábornok szerepében élő stílussá teszi a modorosságot, ami mögül néha kikandikál az aljasság, a számítás, a kártyákat fokozatosan teregető, önző tekintet. Csikos Sándor Konrádja pedig állandóan kibújik a fogásból, mindig újabb és újabb falakat támasztva, menekülési utakat keresve. A színész a tettetően játékos gesztusokat fokozatosan tisztítja le. Ám a két szereplő minden kenyértörése mögött ott van az elszántság, hogy letisztázzák kapcsolatukat, addig amíg _még_ nem lesz végleg késő. Régi viszonyukról sokat elárul a Garay Nagy Tamás játszotta inas magatartása. Nemcsak minden múltbéli eseményre emlékszik, de szeretetteli tisztelettel tekint a két „nagyra”, és ez a tisztelet nem a rangnak szól, hanem a két _embernek_ – Garay pár tekintettel varázsolja a színpadra ezt a légkört.

A rendező által tervezett díszlet mindehhez egy abszolút szöveghű, stílusos szobabelsőt tár elénk – amiben egyedül az animált kályha hat idegen elemnek. Zongora, vitrin, trófeák és puskák díszítik a teret, amik végül nem sülnek el. Sokkal inkább az emberek, aminek valószínűleg a keretes szerkezet – a nyitó és záró bejátszás – miatt nincs akkora ereje. Elhangzik az, aminek _még_ meg kellett volna történnie, az, ami ha megszületik – a ráismerés az esendőség erejére (hogy bár látszólag a sors szervezkedik a hátunk mögött, az a sors bizony a miénk és felelünk érte) –, iszonyatos erővel tudna hatni. És tényleg tudna, hiszen a két színész között végig ott feszül ez a „márais hangulat”, a végső elszámoltatás könyörtelen gyönyörűsége, amikor az ember felismeri az eltolt problémákat és kérdéseket, és annak megsemmisülésében _újjászületik_. De ennek csak a szele marad, aminek azért még így is ihlető fuvallata van.