Pedig "csak" egy detektívtörténetről van szó, a Lawrence Block teremtette ex-alkoholista ex-zsaru regénysorozat-hős (pontosabban antihős), Matt Scudder egy, helyesebben több esetéről – egy elveszett diáklányt keres, aki színésznőként akarta keresni a kenyerét, de időközben eltűnt az autókereskedő família látóteréből, s most már a rendőrség is azt ajánlja, hogy itt csak egy magánhekus segíthet. Matt magánélete, az Anonim Alkoholisták között töltött estéi, a nyomozás közben adódó kaland egyre szorosabban kötődik az ügyhöz, Matt egyik leszokófélben lévő sorstársa, Eddie halála által. A két ügy párhuzamosan zajlik, a szálak kuszálódnak – románc szövődik, nyomok adódnak, újabb és újabb kocsmákban újabb és újabb kapcsolatok válnak világossá -, s közben Matt egyre jobban belemerül a sötét ügyek és sötét sikátorok noir hangulatába.

Hogy a mese tényleg egy apropó, amelynek keretében színésznövendékek mutatják meg, mit tudnak (vagy mit nem), a felütésen kívül a történetet megszakító, reflexív dalbetétek jelzik (a színpad bal oldalának hátsó traktusában foglal helyet az élőben játszó zenekar), meg az, hogy a csordogáló cselekményben megjelenő szereplőket az aktuális narrátor névleg az őt játszó színészhez hasonlítja (egyikük "pont olyan, mint a Huzella Juli", másikuk "megszólalásig hasonlít Tasnádi Bencére", a harmadik meg "tisztára mint Radnai Márk"). Az adaptációt készítő dramaturg Enyedi Éva az _ártatlan halottakkal_ "mesélteti" (néha túl) az eseményeket, ők narrálják kívülről az eseményeket, és az ebből fakadó feketehumor, ötvöződve a néhány alapvető bútorelemmel és kellékkel jelzett minimáldíszlet (a látvány tervezője az egyik hallgató, Neudold Júlia) hangulatával, a klasszikus nyomozós regény zsánerelemeiből fakadó jellegzetes fordulatokkal valóban kézzelfogható atmoszférát hoz létre. S még az is szimpatikus tud lenni, amit a növendékek nagyobb részt nem tudnak - énekelni -, talán mert tudják, hogy nem a pontos hang számít - mégha nem is árt -, hanem az, hogy ott legyenek. Ők pedig _ott vannak_.

Máté Gábor osztályvezető tanár, a produkció rendezője valódi szórakoztató színházat játszat diákjaival. Populáris, de igényes produkciót, ami a színész erejére van kihegyezve. A feladat nem könnyű, de az osztály (amely már korábban is bizonyította hogy szívesen úszik a mélyvízben) helytáll. Még akkor is, ha nem minden egyes figurához van ötlet, ha nem minden egyes jelenet minden sora felépített, ha néha nem stimmelnek a hangok a hangjegyekkel, és a korrepetitornak még akadna is dolga, ha néha el is kalandozik az egyszeri néző figyelme (főként az első felvonásban egyébként, a második sokkal jobban "húz") – szóval mindezzel együtt a szív, a lélek és a - szó szoros értelmében vett - együttműködés remekül összetartja az előadást. Rétfalvi Tamás kiábrándult, mégis (vagy éppen ezért) már-már naiv Matt Scudderében a fiatalság adja a fáradhatatlanságot, amit talpaló detektívünk minden pillanatban exponál. Neudold Júlia pléharcú Willája visszamenőleg válik indokolttá, Simon Zoltán Mickey Ballou-jának drabális egyszerűségében valami csibészes-rajzfilmes kedvesség van, Radnai Márk, Huzella Júlia és Pálos Hanna minden figurájának képes külön arcot adni, Ficza István közvetlen és ad hoc módon nyers tahósággal jellemzi Durkin rendőrt, Borbély Alexandra Matt ex-barátnőjeként még mindig nincs túl a kudarcon, Tóth Eszter derűvel és késhegynyi iróniával fűszerezi Paula "külső" kommentárját. Tasnádi Bence lelkes mixerként, és annak antitéziseként is a bárpult mögött áll, s megjegyzendő, hogy az ő zenei előadói profizmussal prezentált dalprodukciója megérdemelt nyíltszíni tapsot eredményez. Kovács Gergely Eddie-je érezhetően nagy titkokat hordoz, a fiú öröme afelett, hogy barátra lelt Scudderben, őszinte – és Kovács kiválóan érzi a groteszk kontraszt hangsúlyait immár a túlvilágról érkező narrációjában is.

A haladéktalan meggazdagodás, a gyorsan szerzett hírnév ígérete bukik meg e kellemes revüben, Matt Scudder a nehezebb, de becsületes utat választja - és igazságot akar. Legyen ez egy művészi ars poetica – még ha szórakoztató és sokan egyszerűnek mondják is, egy előadás okaként maximálisan helytálló. A valódi színházhoz pedig szükségszerű.