A Nyitott Műhely hosszúkás terme igen masszív kihívásoknak állítja elébe a nézői fantáziát, a gyér látási viszonyok ellenére hamar nyilvánvalóvá válik, hogy A helység kalapácsában nem elsősorban emiatt veszít a színház kovácsökölnyi dimenziót. És nem is Petőfi miatt, merthogy eposzparódiája minden időben szépen zöldell az olvasónak. De bármily jól tartja magát a remekbe hímzett hexameterpaszomány, önmagában csak nem fedheti be egy előadás pőre porhüvelyét. Hogy a darab több tudjon lenni az irodalmi szöveg puszta korhű illusztrációjánál, ahhoz sémáktól mentes, ütős formanyelvre lenne szükség és megátalkodott mókamesterekre.

A négyfős csapat a kicsit akadozós, kicsit „nehéztüdős”-beszédű (lámpalázas?) első negyed után fokozatosan enged fel. Nem csak a majd’ két évszázados veretes soroktól, de szerencsére tőlük is kapunk egy egérpöttynyi jófajta játékosságot. Bakos Éva, Jegercsik Csaba és Sándor Dávid, hipp-hopp, bujkálnak szerepből szerepbe a fejre csatolható szakállak/bajuszok/csapzott-hajak/kalácska-kontyok közreműködésével, miközben Kováts Kriszta modern népi mesemondóként mikrofon mögül adagolja a hangulatteremtő zörejeket, és a viccesnek szánt (de nem mindig célt találó) be-nyekegéseket. Duzzadt virágkeblek hajlítódnak korosodó szép Helénánk szottyadt mellkasára az embermagasra nőtt szotyikból, melyek aztán nehéz fejüktől elválasztva „seprűnyelesülnek” a Homérosz vér festette csatamezőit kocsmára cserélő, s az egymást a szebbik nemért kitartón gyepáló szerelmes hősök kezében, asztal- és székroncsok között. Ám, hacsak a fent említett virágdíszletet, a hokedlikből rakott templomtorony le- és fölépüléseit, Csepű Palkó nevének időmértékes kitapsolását, és a színészt-nézőt egyaránt egymásnak préselő félabrosznyi teret nem nevezzük „formanyelvnek”, akkor olyanja ennek az előadásnak nincs is. Egyedül valami avítt, népszínműves bája, amit igazán átplasztikázhatott volna a rendező, mellesleg. A helység kalapácsa többet is elbírt volna az eszközhasználatból, a testi-fizika játék igazából, és az időből. Különösen az időből. Őrült tempót diktál a darab. Pedig egy eposz komótos. Egy eposznak semmi sem sürgős.

A színészek kedvesen, helyesen, jókedvvel asszisztálják Petőfi kocsma-eposzát. A közönség hálás, tapsol, nagy számban gratulál. „Nem kell mindent modernizálni.” Hogy mit jelent ma szemérmetes Erzsókot, széles tenyerű Fejenagy-kovácsot, béke barátja Bagarját, Vitéz Csepű Palkót, lágyszívű kántort vagy fondorlelkű egyházfit (s mind a többit) játszani, népszínműves sémákat követve, s hogy a rendező miért nyúlt ehhez a miliőhöz, annak talán csak a parasztingek a megmondhatói, de azok meg már biztosan a mosógépben kushadnak a moher pulcsi meg a farmernadrág alatt.