Pedig a felütés érdekes, és az első felvonásnak vannak kifejezetten szellemes pillanatai, jó mondatai, meghaladva az előadások sokévi átlagát. Itt ismerjük meg hőseinket, a Madonna művésznéven transzvesztitaként fellépő, a szakmából éppen kiöregedés kétségbevonhatatlan tényálladéka miatt kiebrudalásra ítéltetett előadóművész, aki valójában egy Ákos nevű férfi, őt exneje (mert volt neki olyan) felkéri, menjen el hozzá Badacsonytördemicen elhelyezkedő mulatójába műsort adni egy egész hónapra. Madonna kapva kap a fix felkérésen, s magával viszi Sziszi (Botond) nevű öltöztetőjét (aki nemi identitását tekintve a Madonnához hasonló – tűsarkú – cipőben jár), illetve Micit, aki korábban ugyan feladta karrierjét a bárban, de épp most hunyt el Richárd nevű fiatal férje, hát ráfér némi hangulatjavítás. Útra kelnek egy lepukkant, ám rikítóan giccses teherautóban, ami lerobban, s egy cigánykaravánnal összebarátkoznak, csatlakozik hozzájuk Mici régi rajongója, Béla – aki egy harisnyanadrággal és egy darab fóliával javítja meg a trupp kocsiját –, akinek kínai felesége van, Ajkáig jutnak, ahol egy borozdában a helyi fiatalok botokkal fejezik ki nemtetszésüket a nemileg kétes jelenségek felé, ám e lázadást Béla megjelenése szerencsésen megszakítja. Aztán irány Badacsonytördemic, ahol még egy csomó érdekes dolog történik, de legfőképpen happy end megy végbe, ahol is mindenki megtalálja élete párját, és ennek alkalmával több dalt elénekelhetnek.

Mert dalokkal van tele az előadás, szereplőink hol a traveszti-show-t elevenítik meg, hol csak kvázimusical-jelleggel motivikát vagy karakterépítést prezentíroznak a beiktatott zeneszámok segítségével, ami csak néhol jól eltalált, többnyire azt érezzük, hogy egy elhangzó szóról, kifejezésről eszébe jutott az alkotóknak egy szám, és akkor beteszik azt a cédét. (Hogy mitől függ, hogy cédére tátognak a szereplők vagy szintetizátor-zenére, esetleg zenekari alapra énekelnek, azt nem sikerült megfejteni.) Ezek nagyon sokszor közhelyesek – a dalok szinte kivétel nélkül azok –, mégis egy részük kifejezetten jól illik a hangulathoz, az előadáshoz, az előadókhoz, például teljesen váratlan, hogy a Magyarország című dal bárhol is a helyén lehet – ebben az előadásban ott van, remek ötlet a cigányok és transzvesztiták által előadni, nagy show, nagy siker is van belőle, nem vitás.

A lokálműsorok legnagyobb erénye azonban a pontosság, sajnos a (jellemzően igen egyszerű) koreográfiákban ezt nem sikerül teljesíteni, a kórusban énekelt szövegeket rendre elvéti valaki, s a szövegbiztonság érzékelhetően nem százszázalékos, mégis, ezt sikerül valamennyire elfedni az első felvonásban, amelyben hőseink útra kelnek és utaznak. Azonban onnan kezdve, hogy Czeizel Gábor rendező már konkrét társadalmi mondanivalót kapcsol a jelenetekhez (rögtön a második felvonás elején sok bunkó paraszt bántja a nőnek öltözött fiúkat, majd a folytatásban a tördemici jelenetek szinte összessége a családszeretet és a szexuális másság viszonyával kapcsolatos összes felvethető kérdésre ad egy megnyugtató, Családi kör-jellegű választ), már nem működik a dolog, látszik a szórakoztató és tanító részek összeférceltsége. Pedig Várnai Szilárd és Tölgyesy Zoltán kifejezetten érdekesen építik fel figuráikat – utóbbi bizonyos pontokon hihetetlen érzékkel poentíroz, pesszimizmusra épülő iróniája, cinizmusa személyes és hiteles a színpadon. Tokaji Csaba Béla szerepében semmit nem tesz a kirakatba, belülről építi fel a mindvégig elnyomott szexuális orientációjának ébredését. Réti Barnabás ezzel szemben sajnos olyan mértékben szélsőségesen játszik el minden érzelmet, hogy a hitelesség legenyhébb szele sem csapja meg jelentős időtartamban zajló színi jelenlétét, s ugyancsak súlyban elvétett Nagyváradi Erzsébet fellépése Edit szerepében, ez intenzíven a daloknál zavaró, ahol mintha nem szóltak volna neki, hogy felesleges erőből énekelnie, ugyanis mikroport van rajta, és a színház hangosítóberendezései egy bizonyos decibelértéken túl képtelenek szofisztikáltan kezelni a helyzetet.

A technikai apparátus enyhén szólva nincs a helyzet csúcsán, egyes reflektorok a dalok közepén találják meg a szereplőket, a függöny nem húzódik, a kellékek nem dolgoznak kéz alá – feltehetően sok próbára lenne még szükség az olajozott együtt-működéshez, meg egy dramaturg, aki elegyengeti a hol jobb, hol rosszabb minőségű szövegeket, vicceket, szituációkat – ehhez Czeizel energiája kevésnek bizonyult. Ahogy ahhoz is, hogy végig kitartson az érdeklődés, az előadás utolsó félórája jelentősen kiforratlanabb a többinél, szóval ebből az útból még sok van hátra, a motorházban lévő harisnyát és a fóliát célszerű lenne kicserélni működő alkatrészekre.