Aki egy mozgássorozatról különösebb alkotói segítség nélkül meg tudja állapítani, hogy ezek közül éppen melyiket próbálja vizsgálgatni egy koreográfus, annak nem jelent majd különösebb élményt a Szegedi Kortárs Balett előadása. Aki viszont kevésbé hajlamos az absztrakcióra, és szívesen játszadozik el a táncosokkal bő két órát, hogy megnézze: két ugyanolyan (vagy nagyon hasonló) koreográfia színes-feliratos pólók segítségével hogyan nyerhet teljesen más értelmet, az valószínűleg úgy fog kijönni a nézőtérről, hogy a kortárs balett nem csak érthető, de még vicces is tud lenni.

Ehhez első etapként egy _zúzós_ elektronikus zenére, füstös sötétben előadott jelenetfüzért kell megnéznünk, ahol férfi, női és koedukált szólók, duók és többszereplősök jönnek egymás után, hol történetet mesélve el, hol pedig ilyen-olyan viszonyokat mozogva el a színpadon. Nehéz is lenne elvonatkoztatni attól a kézenfekvő (bár egyes jelentekre nehezen ráhúzható) értelmezéstől, hogy itt az emberi kapcsolatok egyes stációi vannak felsorakoztatva, hiszen rendezői iránymutatást ekkor még nem nagyon kapunk, de hol a remek technikai kivitelezés és a látvány, hol pedig a nyilvánvaló színpadi feszültség képes a hatáskeltésre, aminek olykor jól kitapintható irányai is vannak. Az igazi élmény azonban a második felvonásra marad, amikor a táncosok különböző fogalmak felirataival ellátott színes pólókba öltöznek, és halk zongoraszólók (Chopin, Liszt, Schumann, Csajkovszkij, Satie és Gershwin) kíséretében újrajárják a táncokat, így igen explicit módon egy lehetséges értelmezését kínálva fel az adott koreográfiáknak.

Ez után már világos, hogy mit jelent, ha öt piros ruhás férfi _ÖSZTÖN_ feliratú pólóban ide-oda veti a fehér pólós _LÁNY_ feliratú táncost, aki a végén egy cserfes kacsintással és egy magabiztos füttyszóval állítja katonás rendbe azokat, de persze a _POLITIKA_ és az _ELVEK_ harcát sem lesz már így nehéz értelmezni. Hogy ez didakszis-e? Nem kicsit, sőt, de egyrészt a tánc absztrakciója jól viseli ezt a fajta didakszist (mégiscsak két végletről van szó), és ettől maga a koreográfia sem veszít az értékéből, mert érdekes módon a _felöltözött_ koreográfiák közül is az működik igazán, amik fekete dresszben is jól működtek (például, ahogy a fiút és a lányt összeállítják a különböző fogalmak, ahogy Haller János _ISTEN_-ként és _VALLÁS_-ként kősziklaként magasul minden és mindenki fölé, ahogy az _ÉSZ_ és _ÉRTELEM_ közé befurakszik a _SZEX_). Ebből persze az is következik, hogy hiába van ráírva a pólókra bármi, ha maga a koreográfia nem (vagy csak pillanatokra) képes a viszonyt összetetten értelmezni (pl. _EMBERSÉG-TUDOMÁNY_), meg igazából annak is csak bólogatni tudunk, hogy _POLITIKA_ eltapossa az _ELVEK_-et, nirvánánk nem lesz tőle, az pedig már a koncepció geg-jellegét mutatja, hogy komplett jelentek maradnak ki a második felvonásból (pedig a tükörben táncoló lányok megfejtése izgalmas lett volna), szinte valamennyi reprodukció az egyértelműség irányába van kicsit átszabva (hogy ezt az első felvonásban miért nem bírta volna el az előadás, megválaszolatlan kérdés), és a dramaturgiai olló sem volt éles. Így inkább tűnik ez gyorstalpalónak kortárs tánchoz, mint kerek, egész estének, de a szórólap ebben a kérdésben világosan fogalmaz: koreográfiai kísérlet két részben – ez pedig némi felmentésre adhat okot.

Annál is inkább, mert Juronics Tamás rendező, és táncosai nem rajtunk, hanem velünk együtt kísérleteznek, a folyamatos kikacsintások, a gegek és a finom irónia olyan jól működik, hogy kisebb-nagyobb tapsok szinte valamennyi _felöltözött_ koreográfiát kísérik, ebből a szempontból pedig a kísérlet eredményesnek mondható: sikerült úgy populáris és közérthető kortárs táncelőadást csinálni, hogy nem kellett lemenni kutyába, nem kellett olcsó eszközökkel hatásvadászatra indulni, és eközben még a sekélyességet is többnyire sikerült szerencsésen elkerülni. És most már az is biztos, hogy ha van világos rendezői értelmezés, akkor a tánc is közérthető tud lenni (az első és második felvonás között főként ez látszik kitűnni). Ja, és az üresen maradt rikító pólókra mindenki írja rá azt, amit látni vél, és ne csak most, ne csak itt.