A tanár nem vette észre, hogy a lánya nem kimerült, hanem terhes. És az a fiú az apa, akit megkért arra, hogy tartsa távol magát a lánytól. Nem veszi észre a fiú remegő kezét, a szemében a könnyeket. Nem érti a lánya reakcióit, az akarnokságát. Nem érti a tanártársait: azt sem, aki felfegyverkezve várja az érettségi után rátámadókat, és azt sem, aki a gyerekekkel együtt zenél. "Maguk már felnőttek" – mondja nekik kioktatólag, miközben nem érti, hogy válhattak ezek a gyerekek felnőtté, és milyen felnőttek lettek. Nem érti, hogy mi történik itt. Semmit nem fog fel. És abban a pillanatban, amikor megverik – a Liszner Vili, aki megbukott az érettségin, amit csak magának köszönhet, gondolja a tanár magában, hiszen annyit segített neki, amit meg sem érdemelt, és a fiú nem tudott semmit sem –, az az értetlenség az, ami rádöbbenti arra: nem látott, csak nézett, nem értett csak érzett.

A Karinthy Színház és a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola közös előadása Vidovszky György rendezésében ebből az aspektusból, afféle tudatfolyam-színházként vezeti végig Novák tanár úr történetét, és az időtlen (egyszerre sokidejű és nagyon mai) közegben a töredezett, időben ugráló, összefolyó darabkák szigorú konstrukciót és pontos látleletet adnak eredményül. Elsősorban arról a döbbenetes kommunikációs hiányról, ami a felnőttek és a fiatalok között tátong; s az, amit a Cyber Cyrano is érintett ("a rendszerben nincsenek benne a felnőttek, a gyerekek életének szinte csak a peremét érintik akár a szülők, akár a tanárok"), itt, azzal, hogy a tanárok meg is jelennek, nemhogy javulna, de egyenesen rosszabbodik. Az elrontott életek, a begubózott és terjengő frusztrációk csak úgy áradnak a kamaszokra, akik amúgy is tele vannak problémákkal, amit a felnőttek nem hogy megkönnyítenének, inkább további problémákkal terhelik. Lehet-e egy kamaszon számonkérni, hogy nem tudja megoldani a gondjait? Hát milyen minták alapján oldaná meg?

A néző egy olyan világba csöppen, ami persze nem létezik önmagában (jegyezzük meg: Kosztolányi korában sem létezett, de maga az előadás világa is elvont, a nem-lineáris történetvezetés, az egy térbe terelt cselekmény, a sötétre festett szemek), ám mégis tökéletesen reális, mert a műben sűrítve megjelenő kérdések ugyanolyan feszítőek és élők, mint a valóságban. Hány tanár kerül szembe Liszner Vilivel, hány szülő veszíti el a saját gyermekét egy rosszul megválasztott nevelési eszköznek köszönhetően, hány gyerek ismeri föl, hogy a felnőttek nemhogy nem kíváncsiak rájuk, de azt sem veszik észre – vagy úgy tesznek –, ami kiböki a szemüket? A tanár miért csak tanítja a Torricelli-űrt? Miért nem észleli, hogy az egész élet, mindaz, ami körülötte van, az éppen az, amit tanít: _a vákuum maga_?

Csak egy-egy mozzanat, ami elkapja az embert: Novák tanár úr (Egyed Attila) döbbent értetlensége, az erőszakig eljutó tehetetlenség, Hilda, a lánya (Császár Réka) "megóvottságából" származó tudattalan akarnoksága, Tibor, a barátja (Koloszár András) elszánt keménysége mögött felhalmozott könnyei, Vili (Dér Zsolt) ide-oda csapódó dühe, Fóris tanár úr (Ivaskovics Viktor) groteszk hatalmi gyávasága, Próféta és Béla (Resetár Dániel és Pomlényi Attila) aljas balhé-kibickedése, az orvos (Konrád Antal) határozottnak hangzó tétlen tétovasága. Meg persze a szereplők remek összehangoltsága, fegyelmezett, szinte nagyzenekarihoz mérhető precizitása, amire Vidovszky valóban fel tudja építeni és működővé, sőt: érzékennyé és átélhetővé tudja tenni az asszociációs láncsorozatból a történetet, amit nekünk magunknak kell összeállítanunk egésszé, úgy, hogy az egyébként összetett és bonyolult, de legapróbb részleteiig kidolgozott konstrukció ehhez minden segítséget megad. Mindeközben pedig szól a zene, a hol szét-, hol összehangzó rock'n'roll-dalok lennének a kiáltások a vákuumban, a szálló sárkány a légüres térben.

Nehéz előadás. Nem mondja meg, ki a jó és ki a rossz, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Vidovszky és alkotótársai színháza nem tanít, nem nevel, hanem értelmesen és okosan _hasznos_. Válaszok helyett kérdéseket tesz fel, aminek segítségével újra és újra megfogalmazhatóak gondolataink saját helyünkről a családunkban, az iskolánkban, a munkahelyünkön és különféle viszonyainkban. Gazdag alapanyag az előadást követő drámapedagógiai foglalkozáshoz – de felejtsük is el, hogy _ifjúsági_ és _beavató_ – ez a lehető legtökéletesebb értelemben vett _színház_, és ha a Karinthyban játszott népszerű bulvárdaraboknak csak annyi értelme van, hogy – a másik kettő mellett – ennek a játszása is lehetséges, már megéri. Nekünk is, megnézni.