Ugyanis – sok más mellett – arról szólt, hogy _mi a feladata_ a színházi formának egy adott társadalmi közegben, hogyan tehető hasznossá akár egy kisebb, egyetlen falunyi, vagy akár egy nagyobb, egy városrész lakossága vagy egy videómegosztó közönsége számára mindaz, ami történet, alkotó, színész együttállásából adódik, ha ez az utóbbi csoport a közösségre való hasznos hatást tűzi ki célul.

"Úgy gondoltuk, hogy azok, akiket érdekel, mi lett a Krétakör Színház utáni Krétakörrel, egy este talán meg tudják tölteni a MU Színház nézőterét" – mondja Schilling Árpád az elején, leszögezve: most inkább csak 2008-tól szeretne beszélni arról, mi történt, annyiszor beszélt az előtte lévő időszakról. Az "átalakult" Krétakört egy cégként definiálja, amely különféle problémákat old meg – többek között – színházi eszközök felhasználásával, de felismerve azt, hogy ennek a kompetenciája nem teljes, ezért igénybe veszi mind a társművészeteket, mind az általa kevésbé ismert és használt formákat, mind a társadalomtudományok kutatásait és eredményeit. S persze elsősorban önmagát, az önmagával való szembenézést, ami kifejezésként eléggé elkoptatott, talán jobban hangzik az általa használt "nyilvános önvizsgálat" fordulat.

A lényeg, hogy a közönséget aktivizálni kell, be kell vonni a mű létrehozásába, és ennek a különböző formáit kíséri végig az öt projekt: A szabadulóművész apológiája című városterápia-sorozat, a pécsi civilek kreatív energiáira építő Majális, a hamlet.ws és a színházi nevelési programok formájának ötvöződéseként létrejött iskolai Akadályverseny, a két borsodi település cigány és nem cigány lakóinak egymás mellett élése minőségének javítása céljából végigvitt Új Néző, illetve a _for-profit_ felkérésre készített, mértékletes alkoholfogyasztásért folytatott, Hol a határ? című kampány. Útkeresés zajlik, és felmerül a kérdés, hogy mi a cél. "Hogy nélkülem is működjön" – mondja Schilling, és felidézi, hogy volt egy pont, amikor a Krétakör Színház társulatának fölajánlotta, hogy tartsák meg a nevet, és keressenek új vezetőt a csapat élére. A színészek azonban azt mondták, hogy ez _lehetetlen_, és ez őt megijesztette. Azt mondja, a projekt akkor sikeres, ha azok, akik csinálják, képesek maguk vinni tovább.

Schilling Árpád, Gulyás Marci és Fancsikai Péter beszélnek tehát az egyes filmek előtt, és azt gondolnánk, nincs unalmasabb az "alkotó elmagyarázza, mit fogunk látni, majd megnézzük" felállásnál. S nem hogy nem unalmas a több mint négy és fél órát felölelő este, hanem gyakorlatilag ritka az ennél magával ragadóbb alkalom. S ezt nem a filmek profizmusa vagy az előadók koncentrálása teremti meg, hanem mindannak, ami előttünk zajlik, a hitelessége. Hogy kockázatot mernek vállalni annak érdekében, hogy ezek a történetek és formák rólunk és velünk szóljanak, nem (csak) azokkal, akik a MU nézőterén ülnek, hanem _úgy, ahogy mi együtt vagyunk_ itt ebben a közösségben: a lakóközösségünkben, a szociális közösségünkben, munka-, társasági és állampolgár-közösségünkben, egy kulturális közösségben. S így nézve távlat nyílik, mintha egy teljesen normális, nyílt és kommunikatív csoportnak lenne lehetőségünk lenni, egy problémákat közös nyelven felvető, bátor és tevékeny, együttélési problémáit nem csupán megélő, de megoldani megkísérlő, valódi, értsük a szót elemeiben: _közös-ség_ jöhetne létre, amiben megtalálja a helyét a hagyomány és az új, az idős és a fiatal, a szomorú és a vidám, az egyén és a kollektív. Egésszé válik a töredezett.

Hogyan lesz ebből _közkincs?_ Úgy, hogy dolgozunk rajta. Mindannyian. Hogy utána megyünk. Hogy megtaláljuk egymást. Ascher Tamás – az _egyetlen_ (!) színházrendező a nézők között – kérdezi: az Ároktőn és Szomolyán készült filmeket nem fogja vetíteni a televízió? "Nem." - Melyik televízió kíváncsi a _mi életünkre_? Mások kérdezik: hogy lehet erről – minderről, ami zajlik – tudni? Lehet, ha keresi az ember. Az estén sok újat nem tud meg az, aki követte az eseményeket (a cikk alján az olvasó megtalál olyan írásokat belinkelve, amelyek alapján az egyes akciók rekonstruálhatók), csupán rendszerben látja ezeket az elemeket, látja a _tágasabbra vett Krétakört._ Azonban sokaknak újdonság minden elhangzott és látott elem is. Hogy miért nem kap nagyobb nyilvánosságot a dolog? "Az elmúlt két évben néha mi magunk sem tudtuk, mi van velünk. Most jött el az ideje, hogy ezt megmutassuk, amikor összeállt világosan, mit ad ki, amit csinálunk" – mondja Schilling. És a munka lényege éppen az, hogy hosszabb távon ez az _agy_, ez a kreatív műhely egyre nagyobb részese legyen a világunknak. Nézői felvetés: csinálni kéne egy mozgalmat! Ekkor már csak félház van a MU-ban, lassan az utolsó villamos is elmegy. Hiszen éppen ez lenne a mozgalom, ami itt zajlik. Nem hangzatos jelszavak, nem ernyőszervezet, hanem a közösség megteremtését célzó, az emberek részvételét feltételező munka kell.

Schilling keserűen hozzáteszi: most a hatos kategóriásokat próbálja összefogni, most azért kell küzdeni, hogy az a néhány hely, ami hajlandó a különböző színházi csoportosulásoknak helyet adni, a "befogadó" kőszínházak egyáltalán megmaradhassanak. Mert fontos, hogy legyenek. S gondolkodnak, milyen modellt tudnak arra mutatni, hogy egy alkotóközösség profitábilis tevékenységet is tudjon végezni, hogy a kereskedelmi és a művészeti szféra ne valami egymástól totálisan elidegenített dolog legyen. A művészet is éljen a valóságban, és a valóság vegye észre, hogy a művészet használható. Az egyre nagyobbra rajzolódó Krétakör erre próbál kísérletet tenni. A körben pedig mindenkinek van helye.

_Pontszám ezúttal nincs, mert nem fejezhető ki pontértékben a minősítés. Ahhoz kell a szöveg._

>>> A szabadulóművész apológiája a 7óra7-en >>> Az [origo] összefoglalója A szabadulóművész apológiája sorozatról >>> Schilling Árpád: A szabadulóművész apológiája, Élet és Irodalom, 2009. március 30. >>> Jászay Tamás: Elveszett vagy átalakult?, Színház, 2010. május >>> Schilling: Színvak lokálpatriotizmust szeretnénk >>> Akadályversenyt készítettünk kamaszok számára >>> Szemere Katalin: A fiúk a bányában... >>> Valuska László: Gép pusztítja a danbrownizált Pécset >>> Kővári Orsolya: Most sok minden egyszerre ért véget. Beszélgetés Gáspár Mátéval, Színház 2010. október >>> Cseri Péter: Az ároktői szappanopera >>> A szellemiségetek velünk marad – Színház a közösségnek – a 7óra7 Ároktőn >>> Ez te vagy, anyukám! - a 7óra7 Szomolyán >>> Nyulassy Attila – Ugrai István – Zsedényi Balázs: Színház használatra. Az Új Néző Társulat színházi projektjéről, Színház, 2010. november >>> Hol a határ? >>> Krétakörblog