Pedig az a színháztörténeti érdekesség hozzánk köti, hogy a szerző, N. Richard Nash annak idején egy magyar író, Török Sándor egyik színművét, A komédiást vette alapul a saját drámájához. Az eredeti mű nem lett sikeres, Török Sándort meseregények szerzőjeként (Kököjszi és Bobojsza; Hahó, Öcsi! stb.) ismerjük, Nash színművét azonban világhírűvé tette a belőle készült film Burt Lancaster és Katharine Hepburn főszereplésével.

De vissza a soproni előadáshoz! Ha egy darabban a szereplők többször is elmondják, hogy kibírhatatlan a meleg, sőt, odamennek a hőmérőhöz, és leolvassák, hogy 36 fok van, és teszik mindezt állig begombolkozva, ingben, mellényben, adott esetben szmokingban, azt nem írhatjuk kizárólag a jelmeztervező (Tiara) számlájára. Persze, ennek ellenére is megszülethetne a fojtogató, emberpróbáló hőség érzete a színpadon és a nézők fejében, de ez nem történik meg. Ahogy sok más minden sem történik meg, aminek meg kellene ahhoz, hogy a nézőtéren higgyünk a színpadon történtek igazságában. Mert el kellene hinnünk, hogy Lizzie-t (Németh Borbálát) tényleg csak Starbuck (Nemcsák Károly) képes életre kelteni azzal, hogy meglátja benne a Nőt, így, nagybetűvel. (Itt felvethető az a kérdés is, hogy 2010-ben hogyan viszonyulunk a darabnak ahhoz az alapállásához, hogy egy nő életét kizárólag és egyes egyedül a házasság oldhatja meg, de úgy tűnik, az előadás számára ez nem kérdés, elfogadja ezt az alapállást.) És el kellene hinnünk azt is, hogy Starbuck tényleg képes arra, hogy megváltoztassa a körülötte lévők életét, sőt, esetleg még arra is, hogy tényleg esőt varázsoljon. Elbizonytalaníthatja a nézőket, hogy a darab úgy indul, és sokáig úgy is halad, mintha az ötvenes évek egyik tipikus amerikai drámáját látnánk, és aki a történetet nem ismeri, találgathat, hogy vajon ki fog meghalni a végén. Aztán a végére nagy hirtelen egy vígjátéki zárlatot illeszt Csiszár Imre, mindenki boldog és elégedett, de ez az addigi darabépítkezésből nem következik, nincsenek előzményei, így inkább zavart kelt, minthogy feloldást jelentene.

Talán a fentiek ellenére is elvihetné az előadást a hátán a két főszereplő, ha amúgy istenigazából felsisteregne közöttük és körülöttük a levegő. Németh Borbála azonban Lizzie-ként nem csak a szerepe szerint tűnik bizonytalannak, és alakítását ritmikai problémák is jellemzik. Az első felvonásban olyan gyors tempóra kapcsol, hogy alig lehet követni, később szerencsére lelassít. Nemcsák Károly (Starbuck) először mintha a Mario és a varázslóból a démonikus varázslót alakítaná, aztán lesz belőle egy dörzsölt, a képzelt esőt is dollárrá változtató csaló, végül egy alapvetően jóindulatú, kedves csibész, akinek teljesül élete álma: végül tényleg sikerül esőt varázsolnia. Ami nem változik az előadás során: a túl széles gesztusok és a túlzott színpadi jelenlét, ami már-már a paródia irányába billenti a figurát. A két Curry fiút Lux Ádám és Beszterczey Attila alakítja, Lux Ádám Noah szerepében keserű és gyanakvó, a családi gazdaság terhét és húga sorsát egyként szívén viselő, kötelességtudó fivér, Beszterczey Attila Jimként kedves, életvidám fiú. Ujlaki Dénes visszafogott színészi eszköztárral teszi emlékezetessé és szerethetővé a lánya sorsáért aggódó apa figuráját. Győri Péter (File) és Zsolnay András (Sheriff) egyaránt korrekt alakítást nyújtanak. Krsztovics Sándor díszlete alkalmas teret biztosít a két fő helyszínen zajló játéknak.

A darab végén megtörténik a csoda: a hosszú aszály után megérkezik az életet jelentő eső. A színpadi csoda viszont ezúttal elmaradt.