De ismerősek: Kjell Bjarne a zakkant munkás (piszkos, nagydarab, és még egy pohár vízről is a női mell jut az eszébe), Elling pedig a zakkant értelmiségi (tüchtig, cingár, és fél mindentől, ami a lakásküszöbön túl van). Együtt kapnak egy kis lakást, és egy csőszt, aki feladata szerint a könnyebb beilleszkedést hivatott intézni, így talán már ki is bontakozik a szemünk előtt egy komikus, egyben szívszorító történet. Ez nyilván igaz is, már ami a sztori szintjét illeti: két frusztrált, nagyra nőtt kisgyerek viaskodik a női nemmel, az élet értelmével és a hétköznapokkal, rácsodálkozva annak minden pillanatára, átélve a baráti kötelék bonyolult szövetét. Ez pedig amennyire szentimentálisan hangzik, annyira szép és líraian bagatell.

De Sztarenki Pál rendezése a komédiára ugyanúgy nem fektet nagy hangsúlyt, mint erre a líraiságra: sem a teszetoszaságban rejlő gegeket, sem a frusztráció és a gerjedelem adta szélsőségeket nem aknázza ki, rendszerint megelégszik a szigetszerű, hol szövegszintű, hol egy-egy színpadi ötletből vagy gesztusból megszülető poénokkal, és azzal az igénnyel, hogy a sztori majd megszüli magát. Ez nyilván igaz is, csak erejét tekintve sokkal szerényebb, mintha nem elégedett volna meg pusztán a formai ötletekkel, hanem ki is aknázta volna őket. Mert Schnell Ádám anyai ernyő alatt deformálódott Ellingje, és Besenczi Árpád mamlasz Kjell Bjarnéja is a maguk módján szerethető, és szimpatikus figurák, és alapjául szolgálhatnának egy Furcsa pár-szerű vígjátéknak, amiben az egymásra utaltság mélyebben van összefonva, hogy kicsit megfacsarja a szíveket ez a heroikus küzdelem a külvilág és saját démonaik ellen.

A cselekmény Elling történetét meséli el, mégsem tudunk vele sodródni, mert a folytonos kifelé szóló megjegyzések pusztán formai elemek, személyes miliő megteremtésére önmagukban nem alkalmasak, és a különböző zenei aláfestés közben előadott kisebb-nagyobb monológok is súlytalanok, mert egyrészt azon kívül, hogy jók a dalok, nehéz érvet találni arra, hogy miért éppen ezek szólalnak meg az ominózus pillanatban, másrészt a hangfalból szóló ének és a színpadi szöveg gyakran egymással harcolva, és nem karöltve indulnak el a néző felé, aki így nincs könnyű helyzetben. De azt is nehéz megfejteni, hogy az időközönkénti felügyeletet ellátó Frank miért viselkedik úgy, mintha két gimis tejfelesszájút kellene jófejségből, és nem gyógyászati céllal pátyolgatnia. Bellus Attila játékában sokkal inkább egy, a rokonairól mit sem tudó távoli unokatestvér jelenik meg, mint egy ápoló (még ha az teljesen inkompetens is saját szakmáját illetően). Pete Zsuzsannának kihívó pincérnőt, Kovács Olgának pedig a lepusztult mosodáslányt kell megformálnia, és ez meg is történik.

Az identitáskeresés és az otthonos élet kialakítása nem könnyű meló, és erre nincs is nagyon időnk ráeszmélni a mindennapi rutin megélése közben. Talán arra lett volna jó ez a történet, hogy egy pillanatra mi is megálljunk egy kicsit, és megnézzük, miért is olyan könnyű nekünk átlépni a küszöböt, kilépni a káoszba, vagy hogy tényleg könnyű-e, és nem csak a rutin teszi-e azzá. Az a rutin, amiben az ájult nő személyijében lehet férfi igazolványkép, és a reális időkezelésű előadásban egy nadrág ugyanattól a víztől lehet lucskos napokkal később is. Ez a hideg profizmus hiányzik Ellingből és Kjell Bjarnéból, és így már érthető is, miért nem találja a közös hangot az előadás és a darab.

Ettől eltekintve persze, ha nagyon akarjuk, mindenből van egy kicsi a Minden jót, Elling!-ben, és ekképpen minden megvan benne, ami egy előadáshoz kell, csak az a szentimentalizmus, az a naivitás nem, amitől az egésznek lelke lehetne, mert ez így csak játék a színpadon - és nem színház.