A Shure Stúdió előadásában emberi sorsok süvítenek el egymás mellett, és ezek a sorsok rettentően sematikusak, ugyanakkor kiválóan alkalmasak arra, hogy a _társas magány_ állapotát felfessék, meglehetősen pesszimista alaphangot megütve, ám végtére is nem lemondóan. Ravenhill drámája több sorsot kapcsol össze: Nick, egy ex-politikai terrorista, aki börtönben töltött egy hosszabb időt merényletkísérlet miatt, Helen, a merénylet "ideológusa", ma a parlamentbe törekvő önkormányzati képviselő, mint a kisemberek, illetve Jonathan, a merénylet áldozata, a pénz és hatalom világának megtestesítője az egyik szál, a másik a kelet-európai országból érkező fiatal homoszexuális gogótáncos, Victor, az őt "megrendelő", AIDS-es Tim, és barátnője, Nadia története találkozik egymással néhány ponton, hogy egy meglehetősen lemondó, csüggesztő, kitörésre képtelen, csak bizonytalanságot és reménytelenséget képviselő világban megpróbáljanak boldogulni. Mégpedig ki az érzelmek totális kiölésével, ki saját maga megölésével, ki bosszúval, ki öncsalással, ki irracionalizmussal – mindenki úgy, ahogy tud.

Hogy itt az "egyéniesítést" csak egy-egy jelzésértékű tárgy fejezi ki, azt jól jellemzi Szlávik István díszlete, üvegajtók, üvegablakok és egy kisebb folyosóemelvény megfelelnek a lakások, a bár, a Temze-part kifejezésére. Németh Ákos rendezése a jellemekre koncentrál, amikből jól bontja ki a konfliktusokat - ezek tulajdonképpen egyáltalán nem bonyolultak, teljesen világos, hogy mivel nincs már semmi, amihez illeszkedni, viszonyítani lehet, a megoldási kísérletek csak tovább mélyítik a problémát, feloldáshoz nem kerülünk közelebb. Pedig van rá esély – szembenézni a múlttal, szembenézni azzal, hogy az ember érzelem és értelem keveréke. De ezektől az emberek úgy ódzkodnak, mint ördög a szenteltvíztől, sokkal szívesebben maradnak egyedül és választják a magányt, mintsemhogy valóságos viszonyok létrehozásával bíbelődjenek. Hiszen sokkal bonyolultabb megosztani felgyülemlett érzéseinket, örömünk, bánatunk okát, a céljainkat – amiket mi magunk sem tudunk -, mint megosztani egy számot, egy képet, egy videót a Facebookon mondjuk. Az egész világ egy nagy Facebook, és már nem lehet tudni, ki van valójában a kis avatarok mögött.

Kár, hogy a natúr realizmus, a kontrasztok, a leegyszerűsített sémák mögötti líraiságot az előadás nem tudja megmutatni. A választott forma, a szituációk eljátszása nem válik egyedivé, és ahogy közeledünk a vége felé, egyre inkább csupán egy-egy szimbólum jelzi, hogy színházi előadásban, s nem dialógusok ismertetésén vagyunk. A színészek jól hozzák a kliséfigurákat és a hozzájuk rendelt kétségeket-problémákat. Nagy Enikő múltat megtagadó Helenje, az őszesre maszkolt Bozsó Péter tökéletesen naiv és egyetlen dimenzióban gondolkodni képes Nickje, Szűcs Péter Pál az érzelmeket trendi módon elutasító Timje, a keletről érkező, magát pénzért odaadó, érzékiséget az érzelemtelenséggel hazudó Victor szerepében Csadi Zoltán korrekt alakítást nyújtanak, ám a konkrét helyzetektől feljebb emelni a figurájukat nem igazán tudják. Stefanovics Angéla viszont kölcsönöz valami földöntúlit a mindenki által kihasznált, a saját helyzetét mégis kívülről látni képesnek tűnő Nadiának, és Törköly Levente sem reked meg a rejtelmes Elit klisétikus ábrázolásánál, összetettebben képes megmutatni a világ menetét kihasználó Jonathan karakterét.

Az előadás kérdései élőek, annak ellenére, hogy a tisztesen lebonyolított produkcióban Németh Ákos nem tartja fontosnak azt, hogy az itt és most igényét folyamatosan jelezze. Egyetlen kivétellel: amikor Helen magáról mesél, arról, ahogyan ő látja a világot. Nagy Enikő odalép a mikrofonhoz, a fények ráirányulnak, és a szemünkbe nézve egy valódi világot nyit meg. Kár, hogy csak egyetlen ilyen, egyszerre elidegenítő, mégis nagyon intim, az előadást színházzá avató gesztus történik. De ez az egy megtörténik – és ez egy kicsit kihat az egészre. Már emiatt is lájk és share.