A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Tél című előadásában két katona egymás vállán, egy küldetés teljesítése közben lassú fagyhalált hal a végtelen hó birodalmában. Mégis az utolsó pillanatig, amíg dobban a szívük, ! Párhuzamosan követhetjük végig a fájdalmaikat, szenvedésüket és a valóságtól egyre elrugaszkodottabb, egyre mélyebbről jövő emlékképeiket. A jelenetek közötti váltások természetesek, nem zavaró, hogy az egyik pillanatban halált váró férfiakat, a másikban érzelgős kisgyerekeket vagy kamasz fiúkat látunk. (Pedig nem változik sem a tér, sem a jelmezek.) A sors vagy a véletlen, vagy nevezhetjük bárhogy, összeköti a két katona életét. Osztoznak egymással a múltjukban, de a jelenükben is. Két nagyon különböző egyéniség találkozása ez, de mégis barátokká válnak a határhelyzet-élmény hatására. Hogy a néző számára ne legyen elviselhetetlen teher végignézni magányos haláltusájukat, kiszolgáltatva a körülményeknek, helyet kap a színpadon mellettük még egy szereplő, Hópelyhecske, aki feloldja tragikus helyzetüket. A katonák nem látják a lányt, ő azonban, mint egy védőangyal, vigyáz rájuk, őrzi békéjüket.

A színészek jól összeszokott, termékenyen együttműködő triót alkotnak. A Hópelyhecskét játszó Vajda Gyöngyvér törékeny, aprócska termetével, légies, gyöngéd mozdulataival egy személyben testesíti meg (vagy szimbolizálja) a hópelyhet, a népmesék kívánságteljesítő tündérkéjét és a férfi képzelet álomnőjét. Kőmíves Csongor és Kolozsi Borsos Gábor alakítja a két katonát. Közös jellemzőjük, hogy könnyedén alkalmazkodnak a szerepeikhez. Egyik pillanatban a fagyhalálhoz közeli állapotban levő szenvedő katonát játsszák, a másikban a karácsonyt váró kisgyereket vagy éppen az első randira készülő kamaszt.

Béres László rendező óriási hangsúlyt fektet a látványra. A színészek egy fehér vászonból összeállított téglatestben játszanak, aminek a nézőtér felé eső oldala hiányzik, itt kukucskálhatnak be a befogadók a szibériai télbe. A háttér mégis változatos, ugyanis Hópelyhecske egy írásvetítővel, némi homokkal és egy-két filctollal azzá varázsolja nekünk. Felrajzolja például a csillagos éjszakát a katonák feje fölé, amin ők még a csillagképeket is felismerni vélik.

Ugyancsak fontos elemei a látványnak a jelmezek. A két katona fehér kezeslábast visel. Szinte belevesznek a díszlet végtelen hófehérségébe. Csak ingjük gallérja látszik ki a ruha alól. Egyiküké piros, a másiké kék, ők ketten tűz és víz, sorsuk mégis összefonódik. Hópelyhecske fehér balerinaruhájában úgy tipeg kecsesen és lágyan, ahogy a hópelyhek szállingóznak éjszaka, ahogy az idealizált nő vigyázza párja minden léptét.

Nem csak a szemnek nyújt élvezet az este, hanem a fülnek is. A felcsendülő dallamok alátámasztják hangulatában a látványt. A zene a mesék, a mítoszok, az illúziók, a képzelet világát idézi. Magával ragad, hol szentimentálisan csordogál, hol tombol a feszültségtől, akárcsak a színpad.

Mire vágysz igazán? - teszi fel a visszavonhatatlan kérdést az előadás. Ki tudja, hogy van-e olyan ember, aki biztonsággal tudna felelni rá? De van értelme keresgélni, kutatni. Elsősorban magunkban. Hiszen nem lenne jó, ha akkor találnák meg a választ, mikor már nincs esélyünk rá, hogy meg is kapjuk.