Füstszerű por. Sötét. Nyomasztó és fullasztó, ahogyan az Orosz lekvár című előadás kezdődik – a prológust követően: gyertyafényben rozoga hűtőhöz vodkáért vánszorgó idős férfi és testvére beszélgetését halljuk. Aztán amikor megérkezik az áram, az sem ígér sokkal többet. A színpadon a múlt: rogyadozó kredenc, sámlik, málló asztalok, és könyvek százai egymásra rakva, oszlopban állva jelzik a tér kereteit. Mint egy invenciótlan, sötét Csehov-előadás.

Szász János nem hozza magát könnyű helyzetbe ezzel a kezdéssel, de szépen kitágul a tér és az idő az előadás előrehaladtával, és a Csehov-referencia is hamarosan a helyére kerül. A Lepjohin-ház a huszadik század történelmének ívét foglalja keretbe, az egy fedél alatt élők a múlt (pontosabban a nagyon is különböző múltak) és a sokféleképpen érzékelhető jelen alakjait rejtik magukban, egy családba szervezve. Nagyjából éppen onnan kezdve, ahol a Cseresznyéskert abbamaradt.

A család fiatalabb ága éppen mint a Három nővérben: három nővér és egy báty – igaz, a báty távol éli a saját életét, a többiek pedig ebben a nyaralóban (a városi lakás ki van adva egy angolnak). Csak itt már dolgozni sem akar senki. Aki pedig mégis dolgozik – fura szokás –, az éjt nappallá téve teszi ezt, pótcselekvésként és kevés pénzért: az egyetemi tanár Natalja Ivanovna, a három nővér és a báty anyja. Az ő testvére, Gyugya már nyugdíjas és masszív alkoholista, iszogatás közben régi balett-táncos barátnőjéről álmodozik.

Együtt van itt mindenki, aki csak számít. A vodkagőzben párolódó Gyugyán és Natalja Ivanovnán, az értelmiségi archetípusán kívül a kommunista rendszer kitartó híve, a háztartást vezető Makunya, aztán a sufnituning nagymestere, Szemjon szaki, a templomból templomba tartó vallásos-nacionalista konzervatív Váva, a testi hívságok őszinte rajongója, Lelja, illetve az ő férje, a semmittevő Kosztya, és a harmadik nővér, a legkisebb, Liza, aki szerint a család egyre degenerálódik, ő már cukor- és szívbeteg. Pedig az utóbbiból már kikezelték.

Ljudmila Ulickaja drámája valójában minden elemében szimbolikus, ahogyan erre Vereckei Rita díszlete is egyértelműen utal. Afféle állapotjelentés: egy családba, egy házba összeterelt emberek története, akik alapvetően elvannak a mindennapokban, de ezalatt rohan az idő, és sem ezzel, sem magukkal nem képesek kezdeni valamit, csak a szavak szintjén, bármiféle valódi cselekvés nélkül. Mindenki ragaszkodik ahhoz a kis múlthoz, amit a dűledező nyaraló egy-egy apró szelete jelent, csak neki. Csehov óta nem változott semmi, csak annyi a különbség, hogy most már nem _dolgozni_ vágynak az emberek, hanem _pénzt keresni_ – és ez nem elhanyagolható differencia. Mert pénzt ugyan mindenki keres, de valódi önfenntartásra senki nem képes – csak Rosztyiszlav, a legidősebb testvér, aki gazdag vállalkozó, a megfelelő kategóriájú feleséggel (sikeres írónő), a megfelelő kategóriájú érzéketlenséggel.

Szász rendezése (Radnai Annamária gondos magyar szövegére és Upor László dramaturgiai munkájára támaszkodva), azzal együtt, hogy messze nem használja ki a darabban rejlő fekete humor lehetőségeit, kiválóan teremti meg a "közös tetőt", egyszerre alkalmazza a populáris és a magaskultúra eszközeit, s pontosan érzékelteti azt, ami miatt az Orosz lekvár érdekes a mi számunkra is: a teljesen eltérő múltszemléletet, a generációk közötti kommunikáció elégtelenségét, a kapcsolatok kiüresedettségét, az akár értelmetlen szokásokhoz való akár értelmetlen ragaszkodást, az öncsalás és az önzés övezte élet kognitív disszonancia-redukciójában való fuldoklást. A Lepjohin-ház egy rosszul működő rendszer, de érdemes észrevenni, hogy nem csak az egyik napról a másikra való fenntartás vagy a totális újrakezdés van a világon, ugyanis a maga módján mindkettő kudarc. Azonban az erő amellett van, hogy mindent újra kell kezdeni, márpedig az új ház a résztvevők _akarata_ nélkül egy lélektelen konstrukció lesz csupán, nem otthon. Az új idő nem építeni akar a múltra, hanem végképp eltörölni azt.

A színészek igen jó összjátékkal teremtik meg a ház különös hangulatát: Margitai Ági (Natalja Ivanovna) az írógépből ki sem látszó értelmiségi tehetetlenségét, Horváth Zsuzsa (Makunya) és Naszlady Éva (Váva) a materialista, internacionalista illetve az idealista és nacionalista frázisok pufogtatásával áll szemben egymással, más-más (és mégis ugyanolyan) szikársággal és kérlelhetetlenséggel. Sirkó László Gyugyája az elvesztegetett lehetőségek megtestesítője, Csémy Balázs az üres cselekvések gondos hangsúlyozásával igen szórakoztató Kosztyát játszik. Bognár Gyöngyvér Leljája örökösen hárít, Zeck Juli Lizája pedig minden idegszálával Amszterdamban lenne sokkal szívesebben, mint itt.

A többiekhez képest sokkal egyszerűbb Rosztyiszlav és felesége, Alla rajza – a mások sorsa felett való önkényes döntés, a pénz egyértelmű uralma határozza meg őket, már megjelenésükben is, így Hegedűs Zoltánnak és Danyi Juditnak a feladata sémák életre keltésére korlátozódik. A rendezői ítéletnek ők a vesztesei, és éppen ettől nem válik totálissá a produkció befejezése. Rosztyiszlavról és Alláról az első pillanatban tudható, hogy _nem voltak és nem lesznek_ részei a nyaralónak, így az új kurzus eljövetele akármennyire hatásra tör, nem tud annyira erős lenni, mint szeretne, pedig be van vetve minden technikai eszköz, a szó legszorosabb értelmében leomlik a múlt.

Leomlik a papíralapú társadalom, és eltűnnek a színpadról azok, akik eddig belakták, és valami egészen más kerül a helyébe. Pedig lehet – sőt: biztos –, hogy ez a "végképp eltörölni" nem üdvös módszer, akármennyire sulykolják. Sokkal hasznosabb újraépíteni, megnézni, mi a hiba, és azt kijavítani. Persze, ebbe munkát kellene fektetni, nem elég hozzá a szájkarate. De ha nem kezdünk bele, és mindig találunk okot arra, hogy megint elölről kezdjük, ugyanazokat a hibákat elkövetve, mint korábban, akkor csak azzal az egyetlen tanulsággal szembesülhetünk, hogy az új az idő múlásával ugyanolyan régivé válik, mint a régi volt.