7óra7

Amikor nem jó gyereknek lenni
7óra7: (3/10)
Közösség: (10/10)

Amikor nem jó gyereknek lenni

2010. 11. 11. | 7óra7

Ha éppen egy szellemesen, ötletesen elmondott, varázslatos mesével találja szembe magát, akkor talán a világ legjobb dolga. A lehetőség pedig adott, hiszen a Varró Dániel által írt Túl a Maszat-hegyen az Ódryn, illetve a Jászai Mari Színházban és a Bábszínházban is bebizonyította már, hogy képes életre szóló tudatalatti élményt nyújtani a felcseperedéshez. Muhi Andris álmatlan álma, amiben felkerekedik, hogy megmentse Maszat Jankát Szeplőtlen Szilviától és a Paca cártól, meg hogy eldöntse az örök harcot a mocskos pacaság és a steril tisztaság között, egy örök, gyermeki kaland jóság és rosszaság között. Tanulságokkal és mindennapi eseményekkel, szófordulatokkal telve pontosan olyan, amilyen egy fantáziáját még nem elhagyott kisember világa.

Túl a Maszat-hegyen

Nem úgy, mint Szilágyi Regina rendezése, a kaposvári színészhallgatók tolmácsolásában. Ebben az előadásban minden pontosan az ellentéte annak, mint aminek lennie kellene. Ötletek csak elszórva kísérik az eseményeket, a szójátékok pedig lecsengő, erőltetett poénkodássá válnak, ami köszönhető annak, hogy a másfél órásra húzott történet lényegét valaki benne felejtette a mesekönyvben. Mintha a rendezőnek egyáltalán nem lenne semmilyen szándéka a _Túl a Maszat-hegyen_nel, mintha azon túl, hogy valamiféle hajnali unottságtól és fáradtságtól ittas matinénak a színpadra állítását kipipálja, nem akarna semmit. A gyerekek pedig, egy-két „Ő kicsoda?” felkiáltástól eltekintve, csak bámulják a színpadot, mintha valami hatalmas, tőlük millió-billió kilométerre lévő háromdimenziós képernyőt néznének, ami annak ellenére, hogy újdonság az életükben, egyáltalán nem érdekli őket. Miért is érdekelné, hiszen teljesen _ki lettek felejtve_ a meséből, ahogyan a mese is.

Annak ellenére, hogy a színészhallgatók próbálkoznak interaktivitással, figyelemfelkeltéssel, alapos dramaturgiai munka hiányában egyáltalán nincsenek azonosulható, egymással szemben álló felek a színpadon. Ugyan van életre való, kalandos lelkületű Muhi Andrisunk, van aranyos, lelkes Maszat Jankánk is, és még sorolhatnánk a sztereotípiáknak kisebb hibával ugyan, de alapvetően megfelelő alakításokat, igazából nincs értelme, mert mindegyiket áthatja a hangulat hiányában eluralkodó vontatott tempó, a túlmozgásosság, az elnyújtottság, amit a színészek nem tudnak ellensúlyozni. Ha vannak is színészi ötletek, apró játékok, azok mind végtelenül hosszúnak tűnnek (például a sötét balerina jelenete), vagy pedig annyira túlcsináltak és igénytelenek, hogy gyakorlatilag leesnek a színpadról (ebből a legkiemelkedőbb a kalózok ritmustalan, teljesen stílus- és meseidegen csápoló rappelése). Bodor Judit díszletének, jelmezeinek, bábjainak szín- és alakvilága egyébként abszolút hoz egy meseszerű világot, de úgy tűnik, ez egyáltalán nem mozgatta meg a rendező fantáziáját.

Túl a Maszat-hegyen

Arról nem is beszélve, hogy Presser Gábor játékos, édesen fülbemászó dallamai az alulhangszerelésnek hála ott maradtak valahol a kottában, két előjegyzés között. És ahogyan ezek a szegény árván hagyott izgalmas hangok ott maradtak egy füzetben, ugyanúgy hevernek Varró Dániel sorai is a mesekönyvben, amit a gyerekek valószínűleg sokkal szívesebben hallgattak volna meg anyutól vagy aputól egy esti felolvasás során. Olyankor jó gyereknek lenni. Amikor pedig egy efféle matinét tesznek eléjük, akkor nem annyira.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr548002813

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása