A szolnoki Szigligeti Színház János vitéz előadása igen eklektikus képet fest, legalábbis műfaji szempontból. Nem igazán dönti el, hogy most klasszikus kőszínházi gyerekmatinét játszik a felnőttbérletben, amely egy ronda, kegyetlen mostoháról szól, aki keresztbe tesz a szép, üde és kedves fiatal párnak, esetleg festett hátterek előtt zajló hazafias népszínmű zajlik, lelkes és önzetlen huszárokkal, felszalagozott és folyvást lengetett magyar zászlóval, netán vaskos bohózat, amelyben a tutyimutyi és ügyefogyott szerep a franciáknak, az ügyes, okos, tettrekész és daliás jelzők pedig a magyaroknak jutnak, vagy éppen lírai látomás a boldogság mindenáron való kereséséről. Hol ez, hol inkább az, így legalább nem unalmas, mert időről időre váratlan események teszik izgalmassá.

Például az, hogy a franciák – akik, ne feledjük, tutyimutyik és ügyefogyottak – [kámambeeer] és [tyierri anri] felkiáltásokkal adják tudtul francia voltukat, illetve _fhansziásan_ beszélnek, már amikor eszükbe jut. Ráadásul a francia király folyton szóvicceket süt el, amelyek közepette megtudjuk, hogy „alföldi”-ről (Jancsi származási helye) még soha nem is hallott (na ja, ilyenek ezek a franciák). Aztán jelentős meglepetés a Banya halálakor flash-animációban repdeső keselyűk látványa, de a legfigyelemreméltóbb, hogy Tündérországot valójában tizenkét neon-rikítókékbe öltözött, a könnyedség legapróbb jelét sem magán viselő balett-táncos, illetve egy nem túl szép, két szikla között fekvő völgy grafikája jelenti, valamint további tíz, lefátyolozott énekes próbálkozik az angyalok karának jelzésével, feltehetően Tündérország maga a Művészetek Kertje, már ahogyan azt elképzelte a Cs. és Kir. Közoktatási és Vallásügyi Főosztály 1874-ben, épp csak valaki nem pengeti egy lant húrját, de tényleg csak ez hiányzik. Bár a legjobban egy dramaturg hiányzik, aki keresztbe feküdne a tomboló rendezői találékonyságnak, és inkább kitalálná, hogy miről szól a János vitéz, azon kívül, hogy kedves és szimpatikus illetők szerelmesek egymásba, ami jó, de a világ gonosz, így nem lehetnek egymáséi, ami viszont rossz, és minekünk ezért őket metaforikus mementóként kell tisztelnünk. (Hogy miért nemzeti mementóként? Nyilván, mert magyarok.)

Mindettől függetlenül Balázs Péter nagyon kellemes mesét mond el a színház hagyományos eszközeivel, amiben a színészek a szó legszorosabb értelmében lubickolnak: itt aztán van sok érzelem, könny, vidámság, szomorúság és poénok is, néha a darabtól függetlenül, csak és kizárólag a hatásnak és a mondanivalónak alárendelve. Valódi emberek nemigen fordulnak elő, csak karikatúrák, elrajzolt skiccek, jelzések és markírok. A legtermészetesebben Bot Gábor viselkedik a színpadon: János vitézre termett színész (nem véletlenül játszotta már Zalaegerszegen hangja, kiállása, abszolút predesztinálják őt erre, eltökélten, túlzások nélkül, megnyerően játssza a legkisebb fiút, akiből a legvitézebb legény válik e határban. Párja, Geszthy Veronika Iluskája leginkább riadt, pislogó ártatlanságot próbál ábrázolni, bár egy-egy nehezebb hang környékén Iluskából énekesnővé változik. Lugosi Claudia mintha egy rosszindulatú illusztrátorral megáldott Grimm-mesekönyv lapjairól lépne elő, ami a színésznő részéről a lehető legjobb megoldás, amit remekül kivitelez, ám általa a dráma lehetősége törik össze, hiszen egy mesében nem lehet, hogy a boszorka győzzön, az nem lehet, hogy Iluska fölébe kerekedjék. Így a nem létező drámát a maga totalitásában átélő, és mindezt kíméletlenül, teljes terjedelmében a színpadra is helyező Bagó (Barabás Botond) által a francia udvarba hozott hír Iluska elhunytáról csak rossz vicc lehet. (Efféle dramaturgiai disszonanciák elő-előfordulnak az előadásban, de mivel a jellemfejlődéstől mentes hősök cselekvéséből következik a történet, hanem a történetből az ő cselekvésük, ezeken túlhuppanunk.) A francia udvar legtökösebbje a francia királykisasszony, aki Jancsira kilátással azonmód női üzemmódba vált – az e szerepben látható Kertész Marcella komédiázása üdítően hat. S ha már komédia: Balázs Péter biztos alapokon állva, bár az általa előadott szóviccek mennyiségét tekintve némileg túltengve alakítja a kedélyesen gyáva – de azért tiszteletre méltó és bölcs, s persze kiemelkedően népszerű – francia királyt.

A mese kitart két felvonásnyit (egy és háromnegyedet pontosabban, a pergő ritmus Iluska halálhíre alkalmából hosszas búsulás omlik a színpadra, amit a statisztéria egyfajta biodíszletként végigálldogál), ám ekkor érkezik a harmadik, amelyben fel kéne fedni a kártyákat – de abban bizony közhelyeken kívül semmi nincs, a balett-Tündérországon kívül két fejfára telik, amely elé odagyűl a falu népe, megemlékezvén a két elhunyt szerelmesről, s a záróképben Bagó magához öleli kislányát, majd lehull a színpadra a sötét. Valamiféle dráma teljesedik itt be – de hogy ez minek a drámája, az nyitott kérdés marad, már ha beszélhetünk ilyen erősségű szájbarágás mellett ilyesmiről. Talán a mindenáron való tanulság levonásának drámája.