Hogy Molnár Ferenc Játék a kastélyban című bohózata egy mestermunka, és mindenkor jutalomjáték színésznek, önfeledt szórakozás minden alkotónak, azt nyugodtan kezelhetjük tényként. Talán egy tulajdonsága maradt rejtve az idők során: hogy mindenféle rendezői félreértelmezést, erőszakolást, színészi tévelygést ledob magáról, hogy minden körülmények között működni akar, és hogy minden tiprás ellenére lelkiismeretesen kellemes estét akar szerezni a nézőknek. Ezt az igencsak szemléletes folyamatot tanulmányozhatjuk a székesfehérvári Vörösmarty Színházban.
Turai és Gál nagy sikerű dráma- és operettírók újonnan felfedezett zenei őstehetsége, az ifjú Ádám Albert felhőkön szökdelő magánélete csalárd menyasszonya, Annie véletlenül kihallgatott féléjszakás kalandja által önmarcangoló, könnyes plafonbámulásba csap át, ami több szempontból is aggasztó – leginkább az éppen készülő bemutató miatt. Turai pedig, megoldandó a kínos és anyagilag hátrányos helyzetet, bevetve írói zsenijét, realitássá téve a színházat, igyekszik helyére írni és játszatni a félresiklott eseményeket. Mindeközben pedig az egész dráma szerzője, Molnár Ferenc könnyed, érdekes filozofálgatásba enged bepillantani, rengeteg bohózati, önkritikus, önironikus helyzettel fűszerezve, valóság és színpad párhuzamáról. Hogy ebbe az alapvetően könnyed, szórakoztató 20. század eleji polgári légkörbe hogy csatlakoznak be az antik görögökre és rómaiakra asszociáló, ál-szodomázó, maszkos, táncos, különböző szexuális tevékenységet csak meglebegtető képek, az egy nagyon jó kérdés. Tudjuk: nehéz elkezdeni egy darabot, de ahogy ezúttal el van kezdve, az lehetetlen és érthetetlen. Az egy dolog, hogy a dráma ledobja magáról Galambos Péter rendező nagyívű-művészi-látomásos-gondolkodós-krimis-búgatós-frivolos kutyulat koncepcióját, az meg egy másik, hogy mindezt rendkívül félve, prűden, mismásolós módon sikerült a színpadra varázsolni, az meg egy harmadik, hogy mindez a második felvonásban elkezd eltűnni, a harmadikra meg teljesen felszívódik, elfelejtődik, mintha soha nem is lett volna, de ez a három külön-külön is sok, hát még együtt. Megfejthetetlen, miért akart a rendező egy antik kéjsóvár, bűnügyi keretet teremteni ennek az estének, és hogy Orbán Eszter dramaturg hogy viselte el azt, ami Molnár remekművéből így lett.

Szerémi Zoltán, Balsai Mónika, Mertz Tibor
Ugyanis végiggondolatlanságot és szerep-félreértelmezéseket eredményez ez a csonka folyamat. Turai szerepét egyáltalán nem sikerült megtalálni a helyzetben, Szerémi Zoltán játékában egyáltalán nincs semmilyen elhivatottság, vívódás vagy viszony bárki felé (például az, hogy ő nem kedveli Almádyt, az a harmadik felvonás szövegéből derül ki), igazából nincs benne semmi, a színész itt-ott ad hoc jelleggel elszórt gesztusokkal próbál kommunikálni. Pusztaszeri Kornél pillanatokra képes elkapni és Gálhoz kapcsolni valamiféle cinikus, ál-értetlen bohókásságot, de a két író kapcsolatából ő se képes semmit megmutatni, ami egy alapvetően erre a viszonyra is építő műnél hatalmas hiányosság – elég csak a záróképet megnézni, amikor is a két szerző teljesen téttelenül marad kint a színpadon. Janicsek Péter elfojtja Ádám minden bánatát, lelki törését, felindulását és mindent, amitől ez a figura érdekessé válhat, ami által pusztán a neurotikusság marad utána. Budaházy Árpád tisztességesen teljesíti a lakáj szeretetéhes karakterét, ám vele sem kezd semmit a rendező, Kazáry Ferenc pedig teljesen indirekt módon ugyan, de hozza a titkár szánalmasságát – megpróbálja szánalmasnak láttatni, és ez a folyamat teszi végül azzá a figurát.
Azonban Balsai Mónika remek paródia-, gúny- és humorérzékkel megáldva toppan be a színpadra egy könnyed első felvonásbeli hátsó traktusos jelenlét után a másodikban, és gyakorlatilag egyetlenként parádézik az áltragikum, a mindent, még a megjátszást is megjátszó, de imádnivaló Annie szerepében. Mertz Tiboron tökéletesen példázható az előadás minden tévelygése és hibája, tudniillik két felvonáson keresztül totálisan sterilizálja Almády szerepét (szikáran, visszafogottan nehéz kanos hősszerelmest játszani), ám a harmadik részre egyik pillanatról a másikra felszabadulnak gesztusai, fékezett habzású karaktere minden ziccerét, minden gegjét szinte maradéktalanul képes kijátszani, elképesztő energiával és kedvvel robban ki, nyílt színi tapsig juttatva a teljesítményt. (Ez utóbbi azért igen jeles dolog, mert a közönség – mondjuk meg: érthetően – két felvonáson át mindössze egy-egy ritkás, kényszeredett heherészéssel jutalmazta a művészeket.) A színész felszabadulása nagyjából párhuzamos a rendezői kéz végleges eltűnésének folyamatával, Mertz pedig ezáltal legalább kicsit helyrepofozza az estét.
Csodát ő sem tudott művelni, hiszen a háttérben mindvégig ott kandikáltak a Bátonyi György tervezte, 17. századból előrángatott freskók vászonra mázolt lenyomatai, melyek mint A Gyűrűk ura Szauron-szeme, fel-felidézték az első ötven percben belénk ültetett viszolygást. Mindeközben pedig továbbra is felszólaltak Vedres Csaba őskorból reinkarnált dobjai, amelyeket a semmiből felcsendülő romantikus zongorabillentyű-nyomkodások váltottak – egyik se szólt találóan. Ebben az ízlészavaros időtévelygésben Kárpáti Enikő ruhái bár stílusosak, egyszerűen érthetetlen, hogy miért jár a szereplők többsége egy évszázaddal korábbi ruhákban.
Tanulmányútnak mindenképpen érdemes lemenni Székesfehérvárra, láthatjuk, mi történik, ha erőszakosan rá akarnak húzni egy Molnár Ferenc-drámára olyasmiket, amiknek semmi köze nincs hozzá. Kifejezetten jó nézni, ahogy a dráma leveti magáról az erőszakot, megsemmisíti a beavatkozást, és ahogy próbálja újraépíteni önmagát. Ami sikerül is: ha valaki az utolsó felvonásra vesz csak jegyet, húsz percig egészen jól szórakozhat.