A Budapesti Kamaraszínház Utazás az éjszakába című előadása egy szinte mindnyájunkat (más-más mértékben) érintő problémakört feszeget. Dióhéjban: egy család életéről, a köztük megmutatkozó feszültségről, szeretetről és gyűlöletről, tehetetlenségről és cselekedni akarásról szól. Mindemellett megjelenik benne a függőség, mint napjaink egyik égető kérdése, és van lehetőség pszichologizálásra is, mert a színdarab foglalkozik a múlt jelenre gyakorolt fertőző hatásával, az elfojtott sérelmek és a folytonos kudarcok következményeivel.
Egy anya, akit lánykorában apácának szántak, de szerelmes lett, és összekötötte életét egy igazi világi férfival, egy színésszel. Életük szinte csak utazásból állt, soha nem volt otthonuk. Elsőszülött fiuk kétéves korában meghalt. Másik két fiukat pedig kamaszkoruktól egyáltalán nem tudták kezelni. Az idősebből iszákos nőcsábász lett, a fiatalabból világfájdalmú költő, aki az italt ugyancsak nem vetette meg. Az apa ingatlankereskedésből élt, de otthonra nem futotta vagyonából, csak egy nyári lakra. Pénzéből csak konyakra költött, olyan fösvény volt, hogy még egy szakértő orvosra sem telt neki tüdőbeteg fia kivizsgálására, vagy felesége kezeltetésére, aki a szülés utáni fájdalmai miatt morfinfüggő lett. A külvilág elől persze igyekeztek mindent eltitkolni, és az idilli család képét mutatni.
Néhányan talán részben magunkra ismerhetünk bennük. Egyszerre szeretik és gyűlölik egymást. Szeretnek, mert nem tehetnek mást, a vér ugyanis nem válik vízzé, és hát valamennyien részben felelősek egymás bánatáért, de gyűlölnek is, mert nem tudnak változni, okolják egymást, amiért idáig jutottak. Azonban abban a pillanatban, amikor valamelyikük megvádolja a másikat, rögtön visszakozik, mintha nem úgy gondolta volna, pedig igenis úgy gondolta, csak nem meri kimondani. Jóformán nincs olyan jelenet, mikor mind a négy szereplő együtt van, ez pedig lehetőséget ad az éppen színen lévőknek, hogy ne az egymással való problémáikról beszélgessenek, hanem a többiekéről. Józanul és tisztán nem képesek egymás szemébe mondani vádjaikat és aztán megoldást keresni. Nem tudnak segíteni a másik baján, mert még a sajátjukon sem tudnak. Nem képesek kompromisszumot kötni, lezárni a múltat, hogy még lehessen jövőjük.


Kováts Adél, Balikó Tamás
A színészek szinte egy igazi családként működnek együtt a színpadon. Kováts Adél törékeny testalkata, hosszú vékony végtagjainak kecses mozgása, kissé zavarodott, világidegen tekintete összhangra talál a hol morfium képzeteitől mámoros, hol pedig józan állapotban ideggyengeséget mutató anyával, Maryvel. Balikó Tamás erős fizikuma és szúrós tekintete ellentétes görnyedt testtartásával és visszafogott mozdulataival, ugyanúgy, ahogyan James személyisége, aki kívülről szigorú és fösvény családfő, a határozott felszín azonban egy tehetetlen, tunya apát és férjet rejt. Szőcs Artur hol nemtörődöm, hol óvó mozdulatai és váltakozó érzelmeit tükröző arcmimikája rímel a talán legőszintébb karakterre, az elszakadni akaró, de nem tudó vívódó idősebbik fiúra, Edmundra. Bozsó Péter sápadt arca, robotszerű mozgása és soha mosolyra sem görbülő szája hitelessé teszi az ifjabbik James (a fiatalabb fiú) lemondó, küzdeni nem akaró, beteges személyiségét. A házvezetőnőt alakító Hegedűs Barbarának, bár nem jutott sok mondat, szerepe mégis igen fontos, mert ő az, aki tud hallgatni, akinek Mary kitárulkozhat.
Tordy Géza rendező kevés díszletet és jelmezt használ, nem hagyja, hogy mindezek elvonják a befogadó figyelmét a lélektani történésekről. Azzal, hogy csak két teret használ (nappali, terasz), nem tud színpadra tenni minden jelenetet, ez azonban nem válik zavaróvá, mert létrehoz fiktív tereket (ebédlő, vendégszoba) amiket a néző nem lát, mégis képes elképzelni az onnan érkező hangok által. Ötletes Horesnyi Balázs díszlete, ami jóformán csak egy asztalból és egy guillotine-ra emlékeztető heverőből áll. Szakács Györgyi jelmezei amellett, hogy idézik a kor kispolgári ruhaviseletét, alkalmasak arra, hogy mutassák a szereplők lelkiállapotát. Ilyen például a nyakkendő, ami általában elegánsan feszül a zakó alatt, de amikor a férfi dülöngél az alkoholtól, akkor már nem a megszokott helyeken és viseletben fedezhetjük fel. Mindezek mellett Vukán György zeneszerző munkája is dicséretre méltó, mert szólamaival alátámasztja az előadás feszültséggel teli, fojtogató hangulatát.
A történet egy körhinta, amiből nincs kiszállás. Eleinte józanok, és egymás fejéhez vágják a dolgokat, de nem tudják megbeszélni azokat, ezt pedig nem bírják elviselni, így a férfiak berúgnak, a nő belövi magát, majd kijózanodnak, s minden kezdődik elölről. Az előadás lehet, hogy nem éppen optimista, de felnyithatja szemünket, és ösztönözhet arra, hogy megállítsuk a körhintát annak ellenére, hogy tudjuk: utána egy ideig még szédülni fogunk. De ha elmúlik a szédülés, képesek lehetünk megállni a két lábunkon.