Kevés dolog van, amitől a felnőtt világ annyira retteg, mint hogy párkapcsolatának másik fele egyszer csak másik ágyban, jobb élményekkel, szerelmesebben ébred. Az idáig vezető útról pedig mindenkinek megvan a saját elmélete. A szerző Molière, a nézőpont a férfi szemszöge, így az egyik legpopulárisabb álláspont idéződik meg A nők iskolájában: a nő legyen buta, de szorgos – és soha ne legyen esélye felszarvazni a ház urát. Ez a közkeletű, de mégiscsak nettó hímsoviniszta alaptétel szinte kiált a komikus cizelláció iránt.
A darabban a konyhafilozófia mögé bújtatott hiúság, illetve a mérnöki pontossággal kiszámolt szerelem szándéka csap össze az egyszerű kamaszos érzelmi viharokkal. A történet ennek megfelelően szellemes és fordulatos. De La Saouche úr tökéletes elméletet dolgozott ki a szerelem derékba törésére: a rá bízott lányt húsz éven át elzárva neveltette egy párizsi rezidenciában, a széltől és minden tudástól egyaránt óvva. Mert nincs bizony nagyobb veszedelem a férfira nézve, mint az okos nő, aki tisztában van szépségével és hatalmával. De La Saouche elmélete szerint, a lány ebben a művi környezetben biztosan belé szeret, hiszen más férfival nem is érintkezhet. Ám a tökéletesnek tűnő rendszerbe nagy hiba csúszik, a lány ugyanis nem ostoba lett, „csak” műveletlen és romlatlan. Azonban a forrástisztaságú naivitásba fektetett húsz évnyi munka a vele egykorú, bohókás hősszerelmes, Horace megjelenésével kártyavárként látszik összedőlni. De La Saouche azonban kétlaki életet él, így egyszerre lesz bizalmasa és ellenfele is a lány lovagjának.


Szula László, Fándly Csaba
Babarczy László rendezése legalább ennyire kétarcú. A hosszas monológokkal kibélelt, rendezői ötletekben sem dúskáló, lassabban csordogáló első felvonást egy komplex, többrétegű, egyszerre tragikus és komikus, dinamikus második követi. Bár a színészi építkezés mindvégig nyomon követhető, az első rész, amely a nők világáról gyártott fals frázisok, illetve a kibontakozó jellemek komikumának megragadásában telne, néhány jobban sikerült párbeszéden kívül nem igazán tud szórakoztató lenni. Olyan mint egy nagyon hosszúra nyúlt prológus, sok felesleges mondattal, sodró felütések nélkül. Pedig a rendezőt láthatóan jobban érdekelte hőseinek többdimenziós volta, így végképp nem érthető az elnyújtott első felvonás.
Babarczy ugyanis nagyon pontosan vázolja fel a görcsösen konstruált, valamint a szabadon kibontakozó, természetes élet ellentétét, nem hagyva egyiket sem győzni. Főhőse, a megtestesült jó ellenállhatatlan világi megjelenése, Ágnes ugyanis felőrlődik a két világ közti harcban, szerelme és nevelője egyaránt megbukik előtte, az előbbi léha pozőrré válik, az utóbbi pedig végérvényesen elveszti minden méltóságát.


Szula László, Czene Zsófia
A színészek az első felvonásban inkább az értő, értelmező, tiszta szövegmondással, a másodikban pedig az összetett játékkal tűnnek ki. Szula László De La Saouche úrként a kezdeti szimpatikus konyhafilozófusból fokozatosan képes egyre ellenszenvesebb negatív hőst faragni, úgy, hogy közben érthető, tehát emberi marad, miközben végig ott van sorai között a női nemtől való félelem, és a filozofálgatás mögötti hiúság és gyávaság. A figura kettősségét jól jellemzi Cselényi Nóra jelmeze, amely egyszerre hat puritánnak és díszítettnek is. A jampikra és a népmesei hősökre egyaránt utaló ruhát viselő Fándly Csaba a konkurens aspiráns, Horace szerepében De La Saouche tökéletes ellentettjét produkálja: élettel teli, merész, határozott, nyíltszívű, viszont kamasz, és ebben a kamaszosságban végig ott tud lappangani a komolyan vehetetlenség. Serf Egyed Chrysalde-jában végig ott bujkál a bölcsesség, a mélyebb átgondoltság, a szolgák szerepében pedig Lecső Péter és Tóth Molnár Ildikó tudnak kellemes perceket szerezni a nézőtérnek. A leginkább magával ragadó alakítását Czene Zsófia hozza, aki az érzelmeivel kompromisszum nélkül megbékélő Ágnes szerepében, és minden tekintetben valóban kristálytiszta, naiv, és még bicskanyitogató őszinteségében is bájos, kedves és ellenállhatatlan. Játéka könnyed, gyermeteg gesztusai és túlzásai arányosak és pontosak.


Tóth Molnár Ildikó, Lecső Péter
Molière tanmeséje így válhat valóan többdimenziós, ma is érvényes történetté, hiszen a természetet, a szabad akaratot nem lehet büntetlenül keretek közé szorítani, az élet nem egzakt tudomány, és a szarvat igazából mi tesszük magunkra, mi csinálunk előle élet-halál kérdést, és nagy részben a szarvtól való rettegés növeszti ki azt. S e „tanulság” olyan, amit ma is érdemes néha elismételgetni. Ha ide két sodró felvonáson keresztül vezetett volna az út, akkor biztosan erősebb lett volna a hatás is. Így kettős érzésekkel távozhat a publikum, de kétségtelenül egyáltalán nem élmény nélkül.