Ehhez pedig plasztikus helyszín egy temető, ami a városokban szinte az egyetlen olyan hely, ahol minden körülmények között nyugalom van, és ahol az embert óhatatlanul arcul csapja az elmúlás és a számvetéskényszer szele. A pszichotikus alaphangulat gyorsan körüllengi a kis temetői szegletet, amikor egy férfi és egy nő újratalálkozásába csöppenünk bele. A beszélgetés csak pillanatokra marad a konkrétumok szintjén, az egész homályos utalás a múltra és a jelenre. A párbeszédből pedig egy lineáris történetbe belecsomagolt időcsapdába csöppenünk, amely a férfi életének kusza, de világos rendszert alkotó flashbackjeiből tevődik össze.



Moldvai Kiss Andrea, Varjú Olga, Kardos Róbert

Az pedig, hogy ebből a töredezett tudatfolyamból valódi rendszer születik, elsősorban Szabó Máté rendezőnek köszönhető, aki egyszerre kritikusan és szeretetteljesen tud beszélni a szürkeségről és az ebből való kitörni vágyásról. Jelenetről jelenetre fejti ki a boldogtalansághoz vezető út alkotórészeit, és követi végig a Férfi harcát, amelyet rákényszerített múltjával és választott jelenével felváltva folytat. Kardos Róbert pedig végig tudja vezetni a saját magát kereső ember kétségeit, pillanatnyi örömeit és indulatait, tökéletesen váltva tutyi-mutyi értelmiségi bölcsészből őrlődő, magányos farkasba majd duhaj férfibe, mindegyiket egy összetett személyiség részeként kezelve. Hasonlóan színesen és sokrétűen játszik Varga Anikó is, aki a magány elől is menekülő, simulékony szerelmes Nő képe mögött igazából harmóniában él a világgal, akit nem kötnek már a múlt kompromisszumai, csak a nőiség, amibe a kurvától a szerető anyáig minden belefér. A Férfi életének múltját anyja, apja és volt felesége jeleníti meg. Varjú Olga anyafigurájából teljesen kiveszett már a szeretet, csak annak maradványaival egyengeti azt a képet, hogy még ember, igazából minden szavából a gyűlölet és a megvetés sejlik ki, csak a sorok között beszél, ott viszont a kegyetlenségig vádlón és gonoszan. Varjú Olga tűpontos arányérzékkel merül el a kétszínűségben, tökéletes nyárspolgárt varázsolva az arisztokratikus attitűd mögé. Moldvai Kiss Andrea a volt feleség szerepében ennek az Anyának a 30 évvel fiatalabb változata, egyelőre csak szikár és vádló, az emberség csírája nélküli robot. Mindössze a fiú-apa konfliktus marad homályban, amelyet így Gados Béla nem is tud kibontani, csupán a felszín alatt fortyogó szolgalélek lenyomata tud lenni, a rendszeren kissé kívülálló marad.



Varjú Olga, Gados Béla

A képletből következik, hogy rengeteg közhelymonológ és dialógus követi egymást a színpadon (olykor hosszabban, mint az a megértéshez szükséges lenne), ám valamennyi jelenet ebből a közhelyáradatból robban végül egy-egy őszinte mondat előbukkanásával, és ezek egész pontosan azok a mondatok, amelyek leginkább belül szoktak maradni a feszítő beszélgetések során. Ezek azok a mondatok, amelyek a kompromisszumkeresés ellen mennek, és ezért a társas létben kerüljük őket. Ezek azok a mondatok, amelyek elhallgatásával saját mozgásterünket szűkítjük, amelyekkel saját szabadságunkat aprítjuk fel.

Hogy ez a harc hová vezet, arról már nem beszél ilyen világosan Szabó Máté rendezése, főként a textushoz képes erőtlen lezárás miatt, amelyben a nők kapják a főszerepet, de inkább papíron, mint a színpadon. Hasonlóképpen működik a díszlet is, amelyben jó néhány tévé helyettesíti a fejfákat, és amely sokkal inkább érdekes, semmint sokrétű keretet ad a játéknak (egész egyszerűen nincs arra mód, hogy a tévét rendszeresen figyeljük), így mindössze azt erősíti, hogy ez a vérkomoly szappanopera igazából bárkivel megeshet, és általában meg is esik.



Varjú Olga, Varga Anikó, Kardos Róbert

Az pedig, hogy feloldódunk a mindent elsöprő középszerben vagy sem, az csak a mi döntésünk, még akkor is, ha sokaknak sok szava lesz hozzá. Megfelelni mindenkinek pedig nem lehet, hiába próbáljuk annyian, annyira. Persze a másik út sem könnyebb, és egyáltalán nem biztos, hogy a próba szerencse is lesz.