Lars von Trier ebben a drámájában (hiszen a film is sokkal inkább színházi, mint mozgóképi nyelven készült) is a közösség és az egyén viszonyát boncolgatja, egy brechtiesen transzparens történet segítségével, egészen odáig eljutva, hogy itt már nemhogy közösségről, de emberiségről sem igen beszélhetünk. A Dogville alapvetően didaktikus mű, de az elidegenítés különböző eszközei megfelelő arányú használatának köszönhetően a didaxis formává nemesül, és felemeli a történetet. Éppen ezért volt vélhető, hogy a színpadi adaptáció során könnyen csapdába sétálhatnak az alkotók, hiszen nagyon finom érzék szükséges ahhoz, hogy az ember megtalálja a túlzás és a stilizálás közötti kényes egyensúlyt. A látott produkcióban viszont pontosan ez a szinte megoldhatatlannak tűnő feladat teljesül: Anger Zsolt rendezőként nem csupán adaptálta, hanem a miénkké tette a kisváros (helyesebben egy lakóház) történetét.


Réti Adrienn, Szorcsik Kriszta

Sebő Rózsának, csak első látásra tűnik úgy, hogy alig volt dolga: egyetlen ajtón kívül csupasz, az egymással szemben ülő (és ezáltal is szembesített) közönség által közrefogott tér adja a játékhelyet. Azonban a félperces áttűnések feladják a leckét a tervezőnek, hogy egy-két mobilis kellékkel hogyan jeleztesse egyértelműen a különböző tereket. Sebő kiválóan oldja meg a feladatot, s az elsötétítések is (a fények szintén!) szerves részeivé válnak a dramaturgiai koncepciónak, a bejátszott zenék időnként illusztrálják a helyzetet, sok esetben azonban narrátorként viselkednek, és asszociációs láncként, egyfajta függőleges montázst alkotva reakcióba lépnek a látottakkal (elsősorban Lovasi András és a Kiscsillag zenekar megszokott világ végéről szóló, szúrós, kemény, ironikus, mégis roppant egyértelmű állapotballadái feleselnek a jelenetekkel). Egy-két zeneválasztás és néhány dialógus néha akár közhelyesnek is nevezhető, de valami furcsa módon mégis tökéletesen illeszkedik minden az előadásba, hiszen az éppen a valóság közhelyekkel való felcserélésének folyamatáról igyekszik szólni.


Mucsi Zoltán

Mert abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy ez az Angelika körözött személy, a befogadó közösség mégiscsak úgy gondolja, hogy ára van annak, hogy ne jelentsék fel ezt az amúgy kedvesnek és megbízhatónak ítélt lányt. Hirtelen egyre több munka akad, s már fizetni sem akaródzik érte. Angelika immár naponta kétszer keres fel minden lakót teljesítendő nekik ezt-azt. „Lakva ismerszik meg az ember” – mondja Szilárd, az Angelika menedékét a lakóktól kiharcoló Tamás apukája, és milyen igaza van. A félreértelmezetten liberális anyuka kicsi fiáról kiderül, hogy a verés elégíti ki, férjéről pedig az, hogy a gombatermesztés mellett a nők megerőszakolását sem veti meg.

Azonban egy házban semmi nem lehet titok, a feleség mindent megtud, a nők féltékenyek lesznek, és elkezdődik Angelika pokoljárása. Az egyre több munkát egyre nagyobb megvetéssel hálálják meg a lakók. A galambszelídségű lány pedig zokszó nélkül tűr mindent, csak Tamásnak nem enged: a fiú szerelmes belé, de Angelika azt kéri tőle, hogy akkor teljesítsék be szerelmüket, amikor már szabadon teheti ezt. A szabadság azonban a házon kívül van, így segítséget kell kérnie, hogy kijuthasson, de csalatkoznia kell: lopással és hűtlenséggel vádolják, s a sok jóakaró a biztonság kedvéért láncra veri Angelikát, aki innentől kezdve képtelen védekezni, így a kamaszfiúk, példás családapák, férjek és nagypapák egyaránt végigmehetnek a lányon. Tamás azt kívánja Angelikától, hogy egy lakógyűlésen mondjon el mindent (illusztrációképpen az emberi gyarlóság bizonyításához), dehát amiket mond, az mind nyilvánvalóan hazugság, így nincs más hátra, Tamás (a szerelmes Tamás, bizony) értesíti az Angelikát üldöző férfit, hogy a lány náluk van.


Szorcsik Kriszta, Blaskó Péter

Persze, szeretnénk hinni, hogy körülöttünk nem Dogville van, és mi nem egy vagyunk Dogville lakói közül. Hihetünk-e ebben akkor, amikor azt látjuk, hogy a színészek által megjelenített figurák egytől egyig ismerőseink: a hátrányos helyzetű fiatal pár (Fóti Zsófia és Kálid Artúr), a bizalmatlan öreglány és a mulya unokahúga (Margitai Ági és Varga Anikó), a komor gombatermesztő szaki és szabadelvűségébe hülyült felesége (Kardos Róbert és Spolarics Andrea), az jámbor, aszexuális férj és az erőszakos, leszbikus feleség (Gados Béla és Varjú Olga), a végtelenül laza apuka és tehetetlen szalonforradalmár fia (Mucsi Zoltán és Dévai Balázs), a világtalanságát tagadó morózus vak (Ilyés Róbert), valamint az életre képtelen fiatalok (Réti Adrienn, Telekes Péter, Szabó Gábor, Kovács Ádám) – valamennyi figura teljesen testreszabott, nem lóg ki sehonnan, betagozódott részei mindennapjainknak. A színészi játék mindannyiuk esetében – a maga időnkénti túlzásaival együtt – végig arányos, pontos és igazi csapatmunka (ami a Bárkában nem szokatlan, szerencsére); a jellemzésben Fekete Kata alapos karakterismeretről tanúskodó jelmezei segítenek. Blaskó Péter kiemelkedően súlyos apafigurája nagyformátumú alakítás, Blaskó a maga nyugalmával és eleganciájával a vibráló feszültséget fojtogatóvá képes tenni. S igazán heroikus mutatvány a valóban angyali Angelika: Szorcsik Kriszta végtelenül tiszta, megalkuvástól mentes tűrése, a megalázó, tűrhetetlen megpróbáltatások ellenére is hegyi patak tisztaságú figura, és ehhez képest az előadás lezárása egészen káprázatos munka.

Mert nehéz azt mondani, hogy Angelikának nincs igaza, amikor kimondja a verdiktet. De ha ezt elfogadjuk, azzal a saját világunk végére mondunk igent. A Jó levonja a végső következtetést, és elpusztít maga körül mindent és mindenkit. A jónak nincs helye ebben a világban: az emberek képmutatásukban elvesztették önmagukat, és a kép, ami maradt, köszönőviszonyban sincs azzal, ami mögötte van. A megfelelési kényszer, az olcsó ideológia, a mások által szépnek mondott élet hajszolása, a fedezetlen ígéretek, az érzelmek pózként való használata, a tartalom nélküli forma világa megidézi magát az Istent, aki az Ördöggé válva az életnek még a csíráit is kiírtja, és azt kell hogy mondjuk, jobb így mindenkinek. Szomorú, bizony: a megszokott világ vége. Neked már nem jön fel ez a nap.

(2009. május 14.)