Az eper nem éppen egy januári gyümölcs, de nem is novemberi. A Pinceszínház előadása mégis megmelengeti szívünket, pontosan olyan jóleső, mint egy meleg nyári délutánon beleharapni egy nagy piros eperbe. Ha pedig piros, akkor persze, hogy szerelem. De azért ne tévelyedjünk nagyon el, nem csak szerelemről, párkeresésről, szakításról és egymásra találásról van itt szó. Nem csak egy egyszerű vígjáték ez, ami csak arra hívatott, hogy megnevetesse a nézőt. Ha mögé pillantunk ugyanis, megláthatjuk egy kicsit magát az életet, amit néha szeretnénk filmként megélni, kiszínezni, elcserélni valaki máséval, és hogy mindezt miért? A boldogságért! Vagy inkább csak annak látszatáért?
Főhőseink két nő,Sophie és Léa, illetve két férfi, François és Robert. François kávéházi pincér, aki unalmas óráit filmforgatókönyvek írásával tölti. Történetei saját sorsának alakulásából táplálkoznak, persze kisebb, vagy inkább nagyobb változtatásokkal. Szerelme Sophie, egy okos, ambiciózus lány, aki azonban fél a szerelemtől. Egy napon a kávézóba betér egy egyetemi tanár, Robert, aki kíváncsian hallgatja végig François élettörténetét. Közben egy párhuzamos cselekményszálon megismerkedünk Léával, egy kis falusi fogadó tulajdonosával, aki egyedül neveli kisfiát. Léa nagyon magányos és boldogtalan, és elkeseredésében leveleket ír gyerekkori barátnőjének Sophie-nak, akinek még a címét sem tudja. Ennek a négy szereplőnek a sorsa elválaszthatatlanul gabalyodik össze a színdarabban. De vajon ki tudják-e még bogozni az összekuszált szálakat?


Pálfi Kata, Karalyos Gábor
Talán azonban nem is annyira fontos, hogy vidám vagy szomorú-e az előadás happy endje! A hangsúly inkább lelki történéseken van. Azon, hogy vajon François miért írja forgatókönyvében pont a valós történések ellenkezőjét? Miért nem harcol szerelméért? És, ha már nem volt ereje harcolni érte, miért nem képes őt elengedni? Miért nem figyelt jobban Sophie jelzéseire, félelmeire? Sophie miért nem volt őszinte François-val, miért nem tudta kimondani, hogy fél az elkötelezettségtől? Miért hazudik még barátnőjének is élete alakulásáról? Robert miért menekül a szerelem elől? Miért hazudja, hogy egyetemi tanár, miközben munkanélküli? Léa miért ír leveket, ha úgyis tudja, hogy a címzett nem fogja megkapni? Miért nem keresi meg gyermeke apját?
Rengeteg kérdést vet fel a történet, ami annak köszönhető, hogy Valló Péter és a színészek alaposan, mélyrehatóan kidolgozták az összes szereplő személyiségét. Sok-sok ma is észlelhető probléma is megjelenik a színpadon: a falu-város ellentét, a gyermekét egyedül nevelő anya társadalmi megvetettsége, a tanár-diák szerelem, a hatalommal való szembeszállás, vagy a füllentések és hazugságok következményei.


Marton Róbert, Sipos Vera, Karalyos Gábor
Sipos Vera, Pálfi Kata, Marton Róbert és Karalyos Gábor megjelenése egyaránt tökéletesen passzol az általa megformált karakterhez. Az értelmiségi nagyvárosi lány, a szeleburdi, álmodozó Sophie szerepéhez jól illik Sipos Vera üdesége, határozott megjelenése. A vidéken élő, magányos és elvágyódó Léát Pálfi Kata személyesíti meg expresszíven, kiszolgáltatottságában, magára hagyatottságában. Karalyos Gábor a fiatal egyetemi irodalomtanár prototípusa, szemüvegével, melankolikus mosolyával, rejtett, visszafogott indulataival. Marton Róbert pedig kutakodó tekintetével, állazaságával a 21. századi felfedezetlen művész pontos portréja.
Valló Péter díszletként mindössze négy asztalt, néhány széket és egy ajtót használ. Azonban ezzel a kevés tárggyal is képes a színpadra varázsolni mind a kávézó, mind a fogadó, mind az otthon hangulatát. Az egyik leghatásosabb jelenetnek is egy rendezői ötlet a kiindulópontja: Robert élőbeszédben mondja el, hogy miért is rúgták ki az egyetemről, mindezt úgy téve meg, hogy a közönséghez úgy fordul, mintha ők lennének egyetemi hallgatósága.
Az előadás sokszor csal mosolyt az arcunkra. Rengeteg kis ötlet van benne, izgalmas a cselekményszövése, hisz néha a múltban, néha a jelenben, néha pedig egy filmforgatókönyvben játszódik. Ott lüktet mögötte az élet, a mindennapi tragédiákkal és az apró örömökkel. Hát ki ne akarná ezt érezni és látni?