A Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor névből ezúttal a legutolsó elem dominál: nagy színészi feladat egy órán keresztül farkasszemet nézni a szemben ülő közönséggel, és közben lendületes, izgalmas és hiteles szövegmondást produkálni. Egy társulat életében ez valószínűleg fontosabb, mint a közönségében, mert a karakterelemzések tengerében a fókusz is elterelődik a tartalomról, de ettől függetlenül erőteljes szövegszínházi estet látunk.
Ám ez az erőteljesség is inkább a nyers erőből, semmint a történet rétegzettségét feltáró értelmezési paraméterekből táplálkozik, amin nem igazán tud dobni az ebben a formájában meglehetősen sablonos történet sem. Az ugyanis, hogy egy, a putriból egy szociális bérházba költöztetett, társadalmon kívüli csoport, hogy nem tud/nem akar beilleszkedni az álszent, előítéletes és képmutató társadalomba, igazából szimpla tanmese, még ha nagyon is húsba vágó kérdésekről szól. A leosztott lapok gyorsan világosak, minden színész nagyon tudja, hogy mit játszik, és ezt pontosan-precízen is teszi, de mivel utat nem jár be semelyik figura sem, így sokkal inkább megmaradnak egy állapot szavakkal és mimikával megrajzolt fényképeinek, semmint élő, pulzáló embereknek, és ez már jelentősen enyhíti az előadás potenciális izgalmait. Ez az enyhülés olyannyira megtörténik, hogy az előadás második felében egyre több dolgot erőből oldanak meg a színészek és a rendező is, ami bár a balkáni hangulathoz jól illik, túlzott használata mégis inkább pótléknak, semmint alkotóelemnek hat.


Molnár Gusztáv, Fábián Gábor (fotó: Varga Imre / Szputnyik)
Göttinger Pál rendező pedig alámerül a mindenki mocskos, bűnös és szerencsétlen alapállású világképben, amit azzal árnyal némileg, hogy legalább néhány szerencsétlen sorsú életében megjelenik funkcionális intelligencia, ami tulajdonképpen csak a túlélés egyik fontos eszköze, másra nem nagyon szolgál. A rendező sem kérdéseket, sem állításokat nem tesz, a kép pedig túl általános ahhoz, hogy jelentősebb reakciókat kiváltson a nézőtéren ülőkből, ez a szembenülős keret pedig mintha végig a tükörtartás igényével lépne fel, ami ebben a formában meglehetős leegyszerűsítése lenne a megpedzegetett problémáknak.
A társulat nagy munkát végez, a kiválasztott figurát végig mindenki tartja, koncentráltan, dinamikusan fonják össze a dialógusokat. Ütemes minden egyes mozdulat, pontos minden egyes hang, sőt, paródiának is nagyszerű Molnár Gusztáv és Koblicska Lőte frusztrált, puritánszürke párosa, de a Téby Zita játszotta kurvában is végig ott van az önazonosság-életkényszer feszítő kettőssége, vagy Székely Rozália játékában az éppen pusztulni induló szende szűz életszagú karaktere, Terhes Sándorban pedig ott szól egy dicső férfikor szomorú balladája. De Tóth Simon Ferenc, Hay Anna, Jankovics Péter, Szabó Zoltán és Fábián Gábor szövegmennyiségtől függetlenül, súllyal van jelen a történésekben.


Terhes Sándor, Jankovics Péter (fotó: Varga Imre / Szputnyik)
A sok pozitívum ellenére azonban az energia valahová elfolyhatott a munkafolyamat során, mert a láthatóan nagy munka nem tud kiteljesedni egy teljes értékű előadás kereteibe illeszkedve, még ha részei nagyon szépen és aprólékosan ki is dolgoztattak. Kár hogy nagyobb súlyban technikailag és csak kisebb részben tartalmilag.