Alföldi Róbert rendezésében nem elég a Bánk bán aktualitását hangsúlyoznunk, hanem sokat kell beszélnünk könnyedségről, humorról, egyértelmű érthetőségről, ami nemzeti drámánk esetében igencsak kuriózum. Így nem csak a fiatal, lendületes színészek okán jön a „junior” jelző, hanem a megvalósításból is ered, amely nemhogy nem megy a tartalom rovására, hanem erősítve azt, egy különleges, mindenkivel kommunikálni képes előadást eredményez. Ebben a könnyedségben nagy szerepe van a Vörös Róbert által meghúzott és átírt szövegnek. Alföldi az előadás sűrűbbé, pörgősebbé és követhetőbbé tétele érdekében a koncepció szempontjából kevésbé lényeges, érzelmi csűrés-csavarást kibontó részektől nagyrészt megvált, Vörös pedig ötletesen egyengette össze a maradékot. Így az egész Bánk bán nem más, mint egy ma folytatott őrült hatalmi játszma, amelyet rengeteg intoleráns, vagy épp személyeskedő, vagy épp becsmérlő, vagy épp magánéleti megjegyzés, kérdés övez. Mintha igazából mindegy is lenne, csak ne arról szóljon az ország irányítása, hogy valamerre vezetjük, hanem csak arról, hogy ki teszi azt.

Fehér Tibor, Makranczi Zalán, Földi Ádám
A színészek, nem törődve az időjárással – a szentendrei Művészetmalomban láttuk az előadást –, végig egymásra koncentrálva ugrálnak vízből vízbe, miközben ötletesen, alapos pszichológiai és motivikai elemzésekből kiindulva építik karaktereiket. Több rendkívül hatásos alakítás születik, többek között ilyen Makranczi Zaláné, aki Petur öregségét turbóradikális szakállas szemdüllesztésbe forgatja át, rengeteg indulattal, veszéllyel, és ami fontosabb: őszinteséggel, de egyértelmű, hogy ezek Petur szorongásából, frusztráltságából, előítéleteiből épülnek fel, így igencsak komoly pszichológiai jellemrajzot képez ábrázoltjairól. Bánfalvi Eszter Gertrudisa egy hatalommániás, megalomán, szenvedélyes, de belül törékeny nő, akinek csak az számít, hogy ő önkényesen mindenki felett áll. Gertrudis a hatalmat élvezi, az ahhoz kapcsolódó felelősséget azonban nem érzi, saját érzelmeit összekeveri a politikával, és ez okozza vesztét. Mátyássy Bence egy teljesen természetesen átélhető, de ellenszenvet keltő szintre emeli Otto kicsinyességét, unalomból fakadó szexuális túlfűtöttségét és szánalmasságát. Földi Ádám intelligens értelmiségi Biberachjának racionális alapokra helyezett mizantrópiáját mindvégig finoman, kimérten, higgadtan valósítja meg, az amúgy kiemelkedő alakítás annyira alapos munka, hogy egy-két túlzottan is körmönfont gesztussal kevesebből csak több lenne. Fehér Tibor Bánk minden elveszettségét, tragédiáját és terhét kevés, de annál egyértelműbb gesztussal tolmácsolja, egyedül az érzelmek rendszerezésével lenne még dolga: nem egyszer túlzottan magasztossá, patetikussá válik, s ennek okán nem választódik egyértelműen ketté a bán teljesen összezavart lénye – amit viszont a színész igen energikusan ábrázol. Radnay Csilla Melindát tiszta látású, egyszerű és ezért természetes asszonynak láttatja, aki szinte csöndben, teljesen magába zárkózva őrül meg (nem is őrület ez, inkább a környezet okozta paranoia). Orth Péter és Szatory Dávid egy-egy ötletes, humoros gesztussal, könnyed karakterépítéssel dolgozik, komikus és mozgalmas pillanatokat teremtve az előadásban Simon és Mikhál szerepében. II. Endrének Szabó Kimmel Tamás játékában tiszta tragédiája van. A rendező, valamint a dramaturg által teremtett helyzetben (Otto nem jön vissza, így nem is bolygatja a szálakat, így nem is hal meg) nincs felmentő erő: ezúttal kizárólag a negatívum marad, aminek két végletét jelezve a színész a kettő között ingázik, illetve itt készül felrobbanni, a teljes higgadtságban, és ennek a tetőpontja a zárás, a Szózat.

Mátyássy Bence
Daróczi Sándor divatos, kortárs, néhol elegáns, néhol vagány, néhol kihívó, néhol értelmező, a szexualitást többnyire hangsúlyozó ruhái, illetve többszintes, a központi szimbólumként üzemelő tüzelő úszómedencét (sokféleképp megfejthető, konkrétabb kitüntetett rendezői értelmezés nélkül) körülölelő semlegesen fekete díszlete, rajta húsz (9+11) fekete székkel, egy dobfelszereléssel, egy erősítővel, mikrofonnal és elektromos gitárokkal egy markáns kortársságot kölcsönöz az előadásnak, amit közben a színészek végig izgalmasan képesek be- és átjátszani. Ezt átmozgatva rendkívül sok humort, komikumot találtak az alkotók. A tragédia közben túlzottan a szélsőséges Peturra maradt – az is egyéni –, míg Bánk részéről nagyon erős a szerelmi probléma – mind színészi, mind rendezői részről –, és így eltolódnak a hangsúlyok: ezek szélesítik az értelmezést, de az egész kevésbé összetartó.

Bánfalvi Eszter, Fehér Tibor
Ennek ellenére a zárás egyértelmű. II. Endre szólójából egy Bánkkal folytatott duett, végül egy el-elcsukló, darabos többszólamú kórusmű lesz, amelyben a Szózat sorai kissé hamiskásan, teljesen megtörve és ziláltan csengenek. Ez a csengés inkább valami utolsó ráolvasás, egy nemzeti érzés, egy kitalált és üresen elképzelt ragaszkodás valami gyűlölködő összetartozáshoz, amit egyrészt újra és újra átéletünk magunkkal, másrészt teljesen összezártuk magunkat vele. Mintha ez a káosz, ez az öncélú, kesergő hatalommánia lenne a mi „magyarságérzésünk” – már ha létezik ez a fogalom egyáltalán, hiszen a sok fogalmazásban és érzésben minden történt vele, csak éppen nem született meg. De mégiscsak ide lettünk teremtve: itt élned, halnod kell.
(2009. július 10., Szentendrei Teátrum)