Krámer György táncelőadásában a Rómeók és Júliák csupán utalásféle az általa választott és végig szem előtt tartott férfi-nő tematikára, azonban a két nem közötti viszonyokon túl nem igazán szándékozik Shakespeare drámájával foglalkozni. Pontosabban: a különböző formai elemeken keresztül mintha valami hasonló szándékot mégiscsak hordozna magában a táncosok által profin és energikusan közvetített koreográfia. De ebben az előadásban inkább a közvetítési folyamat, mintsem annak eredménye a figyelemreméltó.
Júlia halott, a kriptában fekszik és nem mozdul. Ekkor bejön az egyik szereplő, és narrátorként elkezdi az előadást: a dráma záróképétől, ám a kezdő szöveggel. Helyesebben csak félig kezdi el, hiszen ki-kiszólogat a szerepéből, kommentálva az általa mondottakat, sőt néha még meg is lepődik. Aztán érkezik Rómeó és feltámasztja Júliáját. Vagy játszik a holttestével. Vagy mindketten meghaltak és most ez fantázia. Vagy mégsem? Ez a kép nem tiszta, és a későbbiekben sem válik azzá, mivel egyrészt – Páriszt kivéve (amennyiben a hercegi ruhába öltöztetett, kezében rózsát hordozó férfit tekinthetjük annak) – a rendező elhagyja a klasszikussá vált történet szereplőit, illetve a címre támaszkodva csak Rómeót és Júliát tartja meg. Illetve őket sem, hiszen nincsen konkrét jel – a kezdőképtől eltekintve –, ami a két fiatal szerelmes kapcsolatára utalna, másrészt pedig más úton – az erre emlékeztető záróképpel – és az addig vezető folyamattal sem képes megmagyarázni, illetve kifejteni ennek a felütésnek az okát. Itt sokkal inkább férfi-nő viszonyokat láthatunk különféle formai megvalósulásban.


Például egy Handa Dalma és Fűzi Attila által bemutatott brutális-lökdösődő-verekedő kapcsolatot, amelyben az élvezetet a konkrét erőszak jelenti, de a két táncos által sugárzott szenvedélynek köszönhetően abban végig ott van a szeretet jelzése, és így sokkal inkább egy szerelmi harccá, mintsem valós erőszakká válik kettősük. De láthatunk egy meglehetősen furcsa, a kezetlenség illetve a végtagok nyúlványként való használata által kifejezett bizarr, egyszerre erotikus és perverz párost Varga Renáta és Gál Lóránt alakításában, akik ügyesen, az érzelmek kifejezésével rendkívül pontosan bánva, tökéletes egymásra hangoltsággal táncolják kettősüket. Az „első Júliát” és „első Rómeót” alakító Szalay Olimpia és Lukács Ádám duettjeiben az emelgetés, az egymásra bújás, a másikra dőlés illetve ránehezedés fejti ki ugyanezt a szenvedélyesen bántó és óvó, játékos szerelmet, ami köszönhető a két táncos feltétlen egymásra hagyatkozásának. Mindegyikükön látszik, hogy energiát nem sajnálva, végig profin és elképesztő pontossággal dolgoznak, azonban hiába az ebből fakadó egyéniség, ha a táncok mindvégig ugyanazt az érzést, ugyanazt a kettős szerelmet ragozzák és ragozzák.
Ezt fejeli meg a Balogh Borcsa által alakított nő története, aki a színpad előterében Tennessee Williams Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak című darabjának részletein keresztül formázza meg a fantáziájába szorult nőt, meg-megszakítva, a mondatokból sugárzó túlzott érzelmesség ellen dolgozva. De hogy ennek a magányos, elesett és teljesen reményvesztett nőnek mi köze van az előadáshoz – pontosabban a fantáziájának, hiszen amiket mesél, azok csak megtörténhetnének – az egy remek kérdés. Krámer György nem csak a felvezetőt, de később Shakespeare-nek a világot temető, annak kiüresedettségét és kegyetlenségét hangsúlyozó LXVI. szonettjét is érzékletesen adja át. Azt a kérdést azonban az ebből fakadó erővel sem tudja feledtetni, hogy ennek a szereplőnek miért kell az eddig monologizáló nőt a kriptára fektetnie – aki időközben meghalt a képzelgéseiben –, és hogy ezen felbuzdulván miért tör ki mindenki egy vidám zenére közös koreográfiában. És bár Muresan Aurel gyöngéd, elesett, de küzdeni próbáló Páriszt formál, ha a virágból és a jelmezből valaki nem tudja kikövetkeztetni, hogy ki ő, akkor soha nem fogja tudni elhelyezni a rendszerben. Mondjuk, ha kikövetkezteti, akkor sem.


Zeke Edit látványának tere tökéletes helyszínt biztosít a koreográfiáknak és kellemes közeget fest az előadáshoz, bár ez utóbbi inkább ízlés, mintsem a közvetített tartalom kérdése. A zenei válogatás is kellemes hangulatot teremt a táncokhoz, erő és érzékiség egyaránt található bennük, és Krámer György koreográfiái remek ritmusérzékkel hol ráfekszenek a dallamvilágra, hol pedig ellene dolgoznak.
Tényleg profik a táncok és a táncosok is, és ha valaki éppen hangulatban van, egy nagyon sodró, izgalmas mozdulatokkal és helyzetekkel teletűzdelt előadást szemlélhet, de ezen kívül mást nem. Bár egyértelműen szimbólumokat használ a produkció, és egy látszólag következetesen felépített színházi nyelvet beszél, az felfejthetetlen, hogy ezek minek a mentén alakulnak. Inkább csak fel-felvillannak itt dolgok, de egész nincs. Sokkal inkább egészet ad ki pár tánc és duett, úgy önmagában.