A prológusban ugyanis Rosencrantz és Guildenstern találkoznak a Helsingörbe igyekvő színészekkel, és vállalják, hogy részt vesznek komédiájukban, eljátsszák szerepüket az udvarban. A színház a színházban keret azonban csakhamar homogenizálódik, és egyre inkább elválaszthatatlan, hogy mi a játék és mi a valóság. Így Ros és Guil annyira belemennek a játékba – nem mellesleg önként –, hogy a lehető legtermészetesebb módon veszik komolyan, így időről időre kénytelenek a színdarab problémáit átmosni magukon, és a maguk egyszerű, szórakozott, de cseppet sem felszínes módján alámerülni a hamleti dilemmákban. Igazából pont azt teszik mint mi: befizetnek egy játékba, vállalják, hogy annak részesei lesznek, nem csak fizikailag, de szellemileg is. Ehhez pedig nem csinálnak semmi mást, minthogy értelmezik a színpadon történteket, és a maguk módján feldolgozzák őket.



Balázs Attila, Faragó Zénó, Katona László

Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, Victor Ioan Frunzã rendezőnek két teljes értékű előadást kellett megrendeznie, egy tiszta és következetes Hamletet, és az erre reflektáló Tom Stoppard-darabot. Ehhez mindenekelőtt kell egy szóról szóra értelmezett és végigvezetett, csonkán is egész Hamlet-cselekmény, amely megad minden támpontot Rosencrantz és Guildenstern játékba bújtatott filozofálásaihoz, aminek alappillére az a szélsőségek között is stabil Hamlet, akit Faragó Zénó alakít kristálytisztán, amihez képes markánsan viszonyulni Borbély B. Emília (Ophelia), Kiss Attila (Claudius), Szilágyi Ágota (Gertrud), Kardos M. Róbert (Polonius) és Aszalos Géza (Horatio) játéka. Így lesz szabad az út Katona László (Rosencrantz) és Balázs Attila (Guildenstern) grandiózus játéka előtt, akik reprezentatíve jelenítik meg a bulvárfogyasztóba oltott homo ludens szórakoztató kevercsét, akik olyan kérdésekbe botlanak bele, mint a „lenni vagy nem lenni” őrjítő megfoghatatlansága, vagy a kiszámíthatóság kiszámíthatatlansága. Bandi András Zsolt pedig színészként a gagyi és a művészi érték ambivalenciájával testesíti meg azt, akin keresztül ezek a kérdések feltehetőek, még ha választ ők maguk nem is tudnak adni.



Katona László, Balázs Attila

Az Esztergomi Várszínházban látott, annak terére nagyszerűen adaptált, jól felépített, rendszerezetten kaotikus előadást illetően az nem tűnik egyértelműnek, hogy miért játssza a társulat két felvonásban a produkciót, mert a szünet, úgy látszik, sem a nézőknek, sem a színészeknek nem tesz jót. Előbbi a két órás felvonás után joggal gondolhatja, hogy még csak félúton jár, utóbbi pedig, a jelek szerint, nehezen illeszti össze a bravúrosan kidolgozott fogaskerekeket. Ezen kívül pedig rengeteg volt a szövegtévesztés és a ritmushiba, ám ennek ellenére lett ez az előadás magával ragadó, emberarcúan filoszos és szerethető, mert játszani csak úgy érdemes, ha mindkét fél részt vesz benne, az pedig elvitathatatlan, hogy Victor Ioan Frunzã rendezése minden pillanatában kidolgozott, átgondolt és időszerűségében érvényes, úgy részleteiben, mint egészében, és nem csak Rosencrantz és Guildenstern kulisszadrámájában, de a komplett Hamletben, sőt: nézőkben, színházban és színészekben egyaránt.

(Esztergomi Várszínház, 2010. július 1.)