E földöntúli hangulat megidézésben nagy szerepük van a látszólag apróbb dolgoknak. Gondolok itt Antal Csaba díszletére, mely erőlködések - darun beemelődő jéghegyek - nélkül idézi meg a kietlen tájat, amiben nagy segítséget nyújtanak Abuczki István fényei. Benedek Mari jelmezei néhol túlzó erősséggel, néhol csak leheletfinoman érzékeltetik, hogy az adott színész most mely mondabeli lényt testesíti meg. Nils Petter Molvaer zenéje pedig tökéletesen összhangban van az egésszel, és erre a színészek könnyedén rá tudnak hangolódni. Annyira rendben van összhatásában, és annyira átgondolt az egész, hogy az ember hajlamos lehet még a lefolyó testfestéknek is valamiféle jelentést tulajdonítani, és belelátni a világvége előlegezését, ami a végén be is következik.
A színészek rendkívül otthonosan mozognak ebben a környezetben. Bár Mucsi Zoltán szereplése egy mozgásszínház-előadásban meglepő lehet, ő mégis a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli. Tökéletesen ura a testének, és hajt bégre bármit, amíg a maga túldramatizált, tragikumot sugárzó formai eszközeivel, de ezeket végig alátámasztva, és indokolva átéli Vejnemöjnen kalandjait. A színészek ügyesen és nagy koncentráltsággal birkóznak a nehéz fizikai próbákkal, amelyek még közelebb viszik őket a szöveg és az egész világkép közvetítéséhez. Ez az állapot a nézőt is magával rántja. Egyedül Horváth Lajos Ottó első felvonást záró sörmonológja volt meglehetősen érdektelen: nem találta a hozzá vezető kapcsot, vagy nem volt meg a kulcsa ahhoz, hogy mit akar mondani, vagy csak elfáradt, nem tudom, de nem tudta érdekessé tenni a hosszú szöveget. Földeáki Nóra lánykaraktere a privilégiumait magának akarja, és szívesen elhódítaná az egyik hőst, aki gyermeke kegyeiért küzd. Andrássy Máté meglepő, következetes, de sokáig behatárolhatatlan, és ily módon érdekes, a semmiből felbukkant hőst, aki szintén Louhi lánya szerelméért küzd, ahogyan Vejnemöjnen. Varga Gabriella bájos, naiv és határozatlan lányként jeleníti meg karakterét. Ahogyan később az előbb említettek, úgy a többi színész is folyamatosan dobja le mitikus jellegét az előadás során, és válik egy-egy archetípussá, amelyek még ma sem haltak ki. Mozgásban – bár nem mindig, ami a színészeket dicséri – kiemelkedik a három táncos pontossága és mozdulataik átgondoltsága. De Blaskó Borbála, Túri Lajos, Barta Dóra legalább ekkora odaadással és figyelemmel bánik az epikus részekkel is.
Negatívumként nem igen tudnék semmit felhozni a sörmonológon kívül. Kétségtelenül kiakasztja az embert, hogy a második felvonásban egy órán keresztül húznak fel egy vasszerkezetet, amit 10 percig használnak, de ez abszolút benne van az előadás hangulatában. És az is Horváth Csabát dicséri, hogy pont eltalálta azt a határt, ameddig nem kezdenek el a nézők kifelé szállingózni. Ezt a ritmus kettősségével éri el, ez az időmanipuláció kifejezett sikere az előadásnak.
A ne szemetelj!, takarékoskodj az árammal! és a többi hasonló felszólítás kezd didaktikussá és elcsépeltté válni, meg ki is figyel oda ezekre igazán. Mindezek ellenére kezd sürgető lenni az erre való reflexió, egyszer talán elnyomják még a gabonakörök hírértékét is. Amíg viszont ezt felfogjuk, az ilyen figyelemfelkeltő, és talán ráébresztő előadások, mint a Kalevala képesek a gabonakörök érdekességével ábrázolni egy olyan unalmas témát, mint a globális felmelegedés. A maga brutalitásával, az emberek kicsinyességével, és a világ katyvasztott misztikusságával.
