A felmerülő kérdés: vajon milyen is igazából a mi kis városunk, amely jelen esetben Nyíregyháza? Leírható sok-sok statisztikai adattal, közismertekkel és meglepőekkel egyaránt. Hogyan járja végig a postás a reggeli körútját? Melyik pékségben érdemes megvenni a reggelit? Melyik cukrászda a legfinomabb? Hová érdemes beülni egy kávéra? Ezekre a kérdésekre a nyíregyieknek megvannak a saját válaszaik. Ahogy amúgy minden város, község és falu lakóinak is. Vajon mások-e az emberek a nyíregyházi falak mögött? Hogyan élik az életüket – és amúgy élet ez egyáltalán? A Móricz Zsigmond Színház előadása nagyon határozottan azt állítja, hogy igen. Csak nem vesszük észre.
Forgács Péter rendező, Faragó Zsuzsa dramaturg, illetve a színház társulata kollektív alkotásként jegyzi a Hát akkor itt fogunk élni című... nehéz valójában meghatározni, miféle műfajú előadás ez. Az nagyon biztos, hogy színházi, de egészen az utolsó pillanatokig leplezi magát a produkció, talán ennek (és a meglehetősen nagy kihívásnak mutatkozó 3 óra 45 percesnek hirdetett előadáshossznak) köszönhető, hogy néhányan nem is szavaznak neki bizalmat a majd' kétórás első felvonás után. Ugyanis abban látszólag nincsen semmi drámai. Pontosabban nagyon sok kicsi, apró, nüanszdráma előfordul benne, azok, amikre azt szoktuk mondani: jelentéktelenek, nem érdekesek. A nő, aki félórás próbálgatás után dönti el, milyen ruhát vesz fel. Az anya, aki aggódik kamaszfia növekedő anyajegye miatt, és ostromolja az apát, hogy vigye orvoshoz. Az éppen nem növekedő melle miatt jajkenoló bakfis. Az apa, akinek nincs ideje elvinni a lányát az iskolába, mert ő ma éppen a nagykört teszi a megyében. A fia kamaszérzékenységére fittyet sem hányó apa, aki a gyerek reggeli merevedését nem feledi el szóvá tenni. A legkülönbözőbb megrendelt lapokat formátum alapján göngyölő avagy félbehajtó postás. Az ébredés, az indulás, az együttélés összeegyeztethetetlensége, az egymásmellettiség kényszere, illetve a választott társaslét kétségei.


Olt Tamás, Pásztor Pál, Széles Zita
Jókedv, öröm, gyász, kellemetlen hangulat, kedv, kedvetlenség, ismerősök, barátok, lakótársak, frusztrációk, barátok, ellenségek, tevékenységek és áltevékenységek, konfliktusok és kompromisszumok. Ahogy így élünk. Nemcsak reggel, hanem az egész nap. Az ügyfélszolgálatos, a vécépucoló, a rejtett alkoholista, a hátébé, a nyugdíjas, a vállalkozó, a buheramester, a szotyizó fiatalok, az egymás mellett ellétező figurák, ahogy dolgoznak, intéznek, vásárolnak, megoldanak, szembemennek, akkut cserélnek és szotyit köpdösnek, hisznek és kételkednek, működnek és működtetnek, figyelnek, locsognak és hallgatnak. Azonban annál ritkábban alkotnak, látnak, beszélgetnek és meghallgatnak. Szinte soha. Aztán hazaérnek. Fürdenek, tévét néznek, fogat mosnak, terveznek, lefekszenek és alszanak.


Horváth Sebestyén Sándor
Lehet, hogy valóban nincs ebben semmi drámaszerű, és még az is lehet, hogy közhelyes és didaktikus. Az előadás ezeket a kis epizódokat, a maguk talált mondataival mintegy posztmodern képregényformában mutatja meg, a Füzér Anni által tervezett tér mintha egy bérház homlokzata lenne, és mi éppen belelátunk egybe-kettőbe-mindbe. Ezekben a kisebb-nagyobb részekben nyilvánul meg az egész, ugyanúgy, ahogyan az egészet belülről látni szinte soha nem adatik meg. Pedig érdemes lenne megtalálni.
Az előadás tulajdonképpen erről szól. Ehhez némi időutazásra van szükség – elmegyünk a jövőbe, hogy aztán visszamenjünk a múltba, és a szó legszorosabb értelmében mögé nézzünk annak, amit amúgy is látunk, és bár nem látunk semmit (hiszen amit észre lehetne-kellene venni, az nem látható), pontosan érezzük, hogy mit kellene és lehetne észrevennünk. Miközben a család reggeli készülődését nézzük, saját magunk életét szemléljük, és azt, hogy tulajdonképpen annyira el tudunk rohanni magunk mellett, hogy mire a célhoz érnénk, lehet, hogy már nem lesz miért rohanni.


Molnár Mariann
Hogyha valamihez hasonlítani kellene a produkciót, egy nagy KRESZ-táblára emlékeztet leginkább: STOP – szól a nyolcszögletű, vörös alapon fehér betűs tábla fölirata, és a jelentése az, hogy állj, nézz körül, és bizonyosodj meg a körülményekről. Hol áll az ember, és hol vannak hozzá képest a többiek. Az élet úgy élhető biztonságosan, ha nem önmagáért valónak mutatkozik, hanem azokért, akik csinálják.
A produkcióban mindenkinek jut egyedi momentum, s hasonlóan a tavalyi évadban bemutatott Kasimir és Karoline előadáshoz, ez is közérzeti-közéleti húrokat penget. A színház ebben az esetben is maximálisan betölti a szerepét: színházi módon reflektál a közegre, és nézőit önreflexióra készteti. Néhány monológ ettől függetlenül hosszabb a kelleténél, és számomra tán kevesek a tagoló szerepet is ellátó songok (operettslágerek hangzanak a bérház ablakaiból, amelyek ezúttal nem csupán színesítő, hanem súlyosan ironikus, mégis igen komolyan veendő reflexiós elemek a rendszerben). Hozzá kell tenni, hogy a megfelelő arányú szerkezet eltalálása egyáltalán nem egyszerű feladat, a sikert az jelenti, hogy a számunkra nehezebben befogadható egységek után is újra fellendül az előadás, és ez megtörténik. Ettől függetlenül a további finomhangolás nem lenne a munka hátrányára, amelynek minőségére jellemző, hogy össztársulati elismerést érdemel: a játszók kivétel nélkül megtalálják a rendszerben a helyüket, szerepüket, érzik és értik, hogy mire megy ki a játék.
A legszebb a dologban az, hogy a nyíregyháziak előadása, bár nagyon konkrét időben és térben, bárhol és bármikor előadható. Mert nem csak Nyíregyházáról és a nyíregyháziakról, hanem mindig a mi kis városunk lakóiról szól.