Persze, van aktualitása a Fekete Péternek manapság: emberi tényezőktől mentesen gondolkodó techno- és bürokraták zsigerelik (zsákmányolják) ki a nép egyszerű, ám mélyérzésű gyermekeként született munkavállalókat, sőt, van influenzajárvány is, mindezek ellenére a Centrál Színház előadása mindezen párhuzamokat csak a mese kedvéért villantja fel. Amit látunk, felvállaltan nem több habkönnyű szórakozásnál, búfelejtő komédiánál, amely alapvetően szerethető, olykor pedig szellemes is.
Például amikor Básti Juli egy egész sorsot épít fel öt következetes gesztusból. Vagy amikor a Haumann Péter alakította Charlie bácsi szilveszter napján józan, és kiderül, hogy a figurát erre a mondatra építette föl a színész. Ezek tán többek is, mint szellemesek. De vannak szellemes poénok is, elég sok, és van egy-kettő, amit jobb lenne elfelejteni. Aztán van a sztori a város legbalekabb emberéről, akit Magyar Attila alakít, egy szájmenéses pechvogel jelenik itt meg, aki inkább folytonos poénforrás, mint valós figura, egyszerűen ontja magából a félreértéseket, a szerencsétlenséget, mindezt természetességgel kezelve, sőt elvárva a sorstól. A sors azonban hosszútávon méltányosan bánik hősünkkel, a Hajnal-rezidenciába robbanva ugyanis e pechsorozat rövidesen pozitív hozadékot, s a brókerre hajazó Hajnal fiú által üzleti sikert eredményez, s bár felüti a fejét a cselekmény során számos bonyodalom, a végére megtalálja élete párját a wannabe díva, Hajnal Nikolett személyében, akinek bátyja hősünk sorstársa, a gyorsírólány Klára személyében lel társra. S mivel három a magyar igazság, a baráti kör két idősebb, magányos tagja is megnyugvást talál egymás mellett.


Magyar Attila, Oroszlán Szonja
Puskás Tamás számára a történetben ezúttal érezhetően maga a történet volt a fontos. A figurák erőteljes műfaji sűrítmények, és a színészek élvezettel festik fel ezeket a kontúros, ám kedves figurákat: Magyar Attila lubickol az általa szőröstül-bőröstül felfalt szerepben, valódi szerencsétlenkedés-művészt kreál Fekete Péterből. Az Oroszlán Szonja által játszott Nikolett ugyancsak elkötelezett a művészet iránt, igaz, ő a revü műfajában kamatoztatná képességeit, szívesen lerombolná a hét lakat alatt tartott gazdag kishúg imázsát. Gubás Gabi Klárája képes kontinuitást mutatni Klára szürke kisegér, illetve kiteljesedő álomnő fázisa között, ráadásul kiderül, hogy egészen kiváló kincs van a torkában, kár, hogy a konzervzene levon a muzikális élményből, bár Eisemann Mihály fülbemászó, kedves slágerei így is nagyon kellemes hangulatot teremtenek. (Az azonban megjegyzendő, hogy a darab nem operettként, hanem zenés komédiaként állíttatott színre, így a dalbetétek az eredetihez képest sokkal kisebb súllyal szerepelnek.) Simon Kornél a kimért és mereven öntudatos bankáryuppie-ra hajazó Lucien szerepében az első felvonásban nincs a helyén: a kitalálatlan jellegtelenség és az önző érdektelenség között ingázik, pedig csak az utóbbiról lenne itt szó. A második részben, a yuppie oldódásával, főként a létrajelenettől már jobban érzi a szerepét és a helyét az előadásban. Persze nincs könnyű dolga, ebből az ellenszenves ifjú titán-bizniszmenből kell Ámor önfeladó áldozatává és gáláns hősszerelmessé válnia, és az előadás dramaturgiája nem igazán ad fogódzót e meglehetősen nagyívű művelethez.


Gubás Gabi, Magyar Attila
Hársing Hilda dramaturg a szórakoztatást mint elsődleges célt szem előtt tartva húzta meg Zágon István szövegkönyvét, így néhány kidolgozatlan csomó azért létrejön (Péter és Klára „viszonya”, vagy a harmadik felvonás – itt: a második rész második fele – körülményeinek nagy része homályban maradnak). Tiszta szerencse, hogy Szőnyi Ellát a Szörnyellára vett Básti Juli, Ebes Károlyt pedig Haumann Péter játssza, akik egyetlen pillantással képesek elfeledtetni, sőt betömni a nagyvonalú történetszövési lyukakat. A közönség pedig ünnepli őket, minden joggal.


Haumann Péter
Az előadás is sikeres, úgy tűnik, a nézők igénylik az egyszerű, modern romantikus meséket, és aki ilyet keres, szerencsésen választ, ha erre az előadásra tesz. A Centrál ezúttal ugyanis pontosan ennyit vállal, és ezt tisztességesen, sőt profin teljesíti. Bár a Fekete Péterben ennél azért több is tudna lenni.