Klasszikus, ámbár nem konzervmelodráma Leonyid Zorin műve, amely, igaz, nem kecsegtet többel, mint egy jól kidolgozott és felépített lávsztori úgy általában, de ellentétben ponyva társaival, mindvégig kézzelfoghatónak és valóságközeli marad. Még ha a Pinceszínház előadása gyakran el is csábul a kitörő érzelmek adta magas labdáknak, alapvetően megtartja átélhető közelségben a történetet. A baj csak az, hogy a melódia végére világossá válik: ez a szerelmes történet több egy átlagos ponyvánál – ám ez az előadásból szinte teljesen kimaradt.
Történik valamikor a második világháború után, 1946-ban, hogy két fiatal találkozik egy moszkvai hangversenyen. Később kiderül, hogy mindketten egyetemisták: a fiú helyi, a lány pedig Varsóból jött ide tanulni. Természetesen szerelmesek lesznek, majd amikor össze akarnak házasodni, nem lehet, mert a szovjet törvények tiltják. Tíz évvel később találkoznak, mint sikeres felnőtt emberek, azonban az egymásba borulásból valami egészen más kerekedik ki, igaz, nincs már tiltó törvény, ám mindketten házasok. Újabb tíz évvel később, amikor megint találkoznak, még sikeresebbek, és még mindig nincs tiltó törvény, sőt, már nem is házasok, azonban már nem lesznek egymáséi. Így a levitt hangsúly után egyetlen kérdést kéne feltenni: miért is nem lettek házasok? Kérdésünket a feltevés lendületével csakhamar elfelejthetjük, mert az előadásból erre a kérdésre láthatóan hiányzik a válasz, amely azért különösképpen hiányolandó, mert ez tenné az ő szerelmüket mássá a már annyiszor látott-hallott tündérmesékhez képest.


Gryllus Dorka, Simon Kornél
Mert Leonyid Zorin szerelmi története, sajnos vagy nem sajnos, úgy van kitalálva, hogy nem oldja meg önmagát. Ha egy rendező valamiféle értelmezéstől vagy víziótól megszállottan nem mondja meg, hogy miért nem lehetnek egymáséi a szerelmesek, akkor bizony mind a színész, mind a néző súlyos problémákba fog ütközni az előadás alatt. Tudniillik egész egyszerűen nem fogja megérteni, hogy szegény orosz férfi miért mondja azt, hogy nem szabad összeházasodni, amikor látszólag nincs semmi akadály, és szegény lengyel lánynak miért kell erőn felül allűrös sztárnak, nem pedig önmagának lennie az utolsó találkozó alkalmával. Természetesen az 1947-es, az 1957-es és az 1967-es évszámok magukért beszélnek, de ahhoz, hogy valóban szóhoz jussanak, nem elég kirakni egy vörös csillagot a háttérbe, és ráhagyni néhány súlytalan szövegszintű utalásra a működésüket.


Gryllus Dorka
Ennek ellenére Gryllus Dorka és Simon Kornél az első felvonásban emberi és élhető szerelmet teremt a színpadra, szinte izzik közöttük a levegő, minden gesztusukon átsüt a másik iránti vágy. Egyikőjükben sincs semmi gejl vagy művi, minden kapkodásuk, naivitásuk, félelmük igazi a színpadon. Éppen ezért is nehéz mit kezdeni az első felvonást záró égből pottyant síráskoncerttel, amelynek keretében az este folyamán először és nem utoljára üti fel fejét az elcsépelt melodráma. A második felvonás elején a színészek mintha ki is szeretnék törölni ezt az idegen elemet, igyekeznek továbbvezetni az első felvonásbeli kapcsolatukat, amely esetleg egy felülviselkedett, elnyomott szerelemben teljesedhet ki. Ezt Gryllus Dorka jelzi is: az utolsó jelenetben rendkívül kimódoltak, hazugok a gesztusai, hangsúlyai, ami által látszik, hogy ez a nő minden idegszálával megfeszül azért, hogy ne a 20 éves önmaga törjön ki belőle azon nyomban. Azonban Simon Kornélnak már szüksége lett volna némi támogatásra, olyannyira, hogy ő egyre inkább elveszik a második felvonás ok-okozatokat nélkülöző terében. Nota bene: nem az ő terhe ez, hiszen láthatóan rendezői, karakterértelmezési mankó nélkül játszik ő is és Gryllus Dorka is. Így viszont hiába az a szép szerelem az első részben, és annak emléke a másodikban, az előadás visszafelé olvasva végül is téttelenné válik. Ezen az sem segít sokat, hogy Dőry Virág játéktere és jelmezei könnyen bejátszható és könnyen játszható látványt biztosítanak, és a belső Chopin-, illetve Varga Judit-koncert igencsak élvezetes, kellemes hangulatzene, amely hangulatteremtően köti össze az egyes jeleneteket, végig diszkréten követve a történetet.
Pedig jó volt szurkolni egy élettel teli, egymást valóban és mélyen szerető párnak, az őszinte szerelemnek, amiből a végére mindössze egy valamibe markoló valami érzés maradt, meg egy halvány emlék egy rózsaszín szemüveg nélküli szerelem szertefoszló képéről.