Persze jó kérdés, hogy mi értelme van ennek, és valóban spórol-e vele bárki is bármit. A válasz nem egyértelmű, talán úgy vélhette az alkotó, hogy a két dráma sűrítése gazdagabb, élménydúsabb előadást eredményez. Lehet, hogy ennek köszönhető a díszlet felső szintje, amely kórházi betegágyak mögött álló ATM-automaták sora, már amikor látjuk, és nem torzító tükör takarja el a látvány felsőbb régióit. A tükör akár az önirónia jelzéseként is felfogható, hiszen a Molière-művek szétszedett, majd új dramaturgiai szabályok alapján összerakott változatát láthatjuk. De talán az alaphangütésre is utal a tükör: a színlapon ezúttal „Dr. Bodolay”-ként jelzett művész a groteszkben fogalmazza előadását.

De vajon miért? Mit szeretne gúnyolni ily vaskosan? Valami olyan homályosan általános dolog olvasható ki az előadásból, hogy a pénzéhességet, a zsugoriságot, az álszentséget, a hiszékenységet – és mindazokat, akik ennek kihasználásából építenek gigantikus egzisztenciákat. Ez szép és valóban örök érvényű vállalás, ám hogy itt és most miért érdekel minket ez a történet – már azon kívül, hogy a nézőtéri villanykapcsolgatással Bodolay egyértelműen jelzi, hogy köztünk játszódó történetről van szó, a díszlet alsó terében elszórt régi gyártmányú színes tévékből pedig gyanítható, hogy valamiféle közelmúlt-jelen paradigmaváltás szükségességét óhajtaná a mű szorgalmazni –, az nem derül ki. Helyesebben adódik az a feltételezés, hogy a két darab egybefolyatásának attrakciója kell, hogy felkeltse a néző érdeklődését, vagyis se nem a tartalom, se nem a forma, hanem a művész (értsd: rendező) maga a nézői figyelmi centrum tárgya.

Erre rímel, hogy Bodolay egy rendezőt is belerendezett a produkcióba: a sokáig csak némán fel-felbukkanó Béralde, a mostani darab főszereplőjének, Hargaponnak (az Argan+Harpagon képlet megoldásaként létrejött figura) az öccse, aki lazán megoldja a rosszindulatú, piti hipochonder által a két dráma cselekményéből összegereblyézett problémahalmazt. Ekképpen tényleg csak hátradőlve nézhetjük a bonyodalmat, amely azért nem marad érintetlen dramaturgiai döccenőktől (Hargapon válni akar mostani feleségétől, hogy hozzámehessen fia választottjához, majd felesége fölbukkanásával a válástéma hanyagolva van – az egyik műben a feleség hiánya, a másikban a jelenléte elengedhetetlen, az efféle ellentmondás pedig feloldhatatlannak tűnik). Mindezzel együtt a létrejövő mixtúra szórakoztató, azzal együtt, hogy a második felvonás második fele már azzal telik, hogy valahogy elevickéljen a befejezésig, aminek keretében egy (játszott) hosszas szertartással „doktorrá avatják” Hargapont, meg Valért, Angelíz kérőjét, bár hogy kik és mit csinálnak, nem teljesen világos. Ahogy az sem, hogy miért épp tévén üldögélnek a szereplők, és miért van tele fingópárnával a szoba, már azon túl, hogy Hargapon színlelt szelelésének adjanak hangot, bár nem látható be, hogy a férfi miért csinálna magából ezzel bohócot környezete előtt.

A szereplők sokféle játszástechnikát felvonultatnak, Ádám Tamásnak (Hargapon) van lehetősége a legtöbbfélét bemutatni: az ironikus felhangtól a vásári komédiáig minden belefér, és a színész biztonságosan vált közöttük. Bájosan abszurd, kedvesen érzelmes Gidró Katalin Angelíze, a valóság rezonőrének szerepét tölti be Poroszlay Kristóf Valérja. A vaskos és randalelkű (szögediesen ő-ző) Béline-t a vékony és kecses Borsos Beáta nagyszerűen kétszínűsíti. Borovics Tamás Csavarházi közjegyzője nem okos, de ravasz, simulékonyan nagydumás svindler. A Pataki Ferenc játszotta Cléante a tettek és indulatok embere, Szilágyi Annamária Toinette (ejtésben sokszor [toalett]-nek hangzik) cselédje kertelés nélkül fejezi ki érzelmeit, mindent és mindenkit csalhatatlanul értékén kezelve. Kedvek Richárd lazán, pózok nélkül, kívül állva a hajcihőn alakítja a dolgokat helyrerakó Béralde-ot. Kárász Zénónak (Dr. Le Foch Tamás) és Barnák Lászlónak (ifj. Le Foch) a vaskos, elrajzolt karikatúra feladata adatik. Lazók Mátyás az előadás fregoliembere, és mindhárom általa alakított figurához van ötlete.

Arról azonban egyikük sem tud mit mondani, hogy végül is miért született ez az előadás. Marad az a megfejtés, hogy így legalább egy idő alatt két drámát is kipipálhatunk, és végül is miért ne tennénk? Van olyan, hogy egy blöff jól sül el – és ez a blöff ráadásul jószándékú és barátja a közönségnek.