Olyannyira komolyan, hogy az első fél óra villámrajtot vesz, minden báb seperc alatt velejéig telik meg élettel, és a formai sokszínűséget prímán egészítik ki a vélhető célközönségnek szánt poénok, messze kerülve prüdériát és álságos összekacsintást egyaránt. Az így kialakult kellemesen felszabadult játékos közegben Parti Nagy Lajos szövegének minden rezdülése megelevenedik, amely színesen, és pontos stílusérzékkel vegyíti a klasszikus nemzeti lírát az utcai közbeszéd, és saját nyelvi játékának elemeivel. Trendi a téma is, hiszen Jevgenyij Svarc alapanyaga nem mellőzi a politikát sem, és cigányozásból is kijut egy kevés, Parti Nagy Lajos pedig Lánc L. Ottóból igazi modern hőst farag, az eszes-ügyes fajtából.
Lánc L. Ottó ugyanis hivatásos hős és életjobbító: vágja a fejeket, szökteti a szüzeket, de szerelmét még nem találta meg egyikben sem. Aztán egyszer csak, amikor újabb sárkánysújtotta övezetbe ér, beleszeret abba a lányba, akit a sárkány is kiszemelt. Ennél kevesebbért is öltek már sárkányt, így ki is hívja, győzelmet arat, de sebet kap, így a frigy nem jöhet létre. A hatalmat átveszi a gaz polgármester, és ugyancsak kényszerházasságba akarja kényszeríteni a szép Elzát, akit Ottó ismét megment, ám immár nem szórakozott Indiana Jones-i könnyedséggel, hanem vaskosan megwesternesedett lélekkel. És a baj valahol itt kezdődik: ezt a történetet több mint másfél órán keresztül egy iskolateremben, tizenéveseknek citálni több, mint merész dolog, jelen esetben pedig egyszerűen sok.
Mert láthatóan az még beindította a társulatot, hogy a jól ismert sárkányos történetet ebben az üde formában dolgozzák fel és vesézzék ki, de ez csak az első felvonás, ott van még a második, amihez tulajdonképpen sok ötlet már nem csapódik, így pedig szimpla bábozássá redukálódik a játék. Vékes Csaba rendezése nem indokolja meg, hogy miért van szükség a második részre, szándék nélkül pedig gyorsan kongani kezd a színpad, és hiába a kezdeti svung, az utolsó fél órára már teljesen elvész a lendület.
Pedig Mohai Tamás Lánc L. Ottóval nagyon megtalálja a közös hangot, egy percig sem kételkedünk benne, hogy a jó győzni fog, és bátorsága megnyerő szerénységgel is párosul, Mohai pedig igazán 21. századi, vagány, megnyerő hőst farag Ottóból. Szabó Vera és Valcz Péter takkra együtt élnek a gonosz Drakónnal (ő a sárkány, de antropomorfizációra igen sokrétűen képes), akinek egyszerre kölcsönzik a hangjukat, ahány alakban jelenik az meg, annyiszor másképpen szinkronizálva. Derzsi Dezső Sármányként a gyáva, de olykor mégis határozott, szerető apát, Jaskó Bálint a geilen nárcisztikus, nyálkás Henriket, Fekete Zsolt pedig az álságos polgármestert játssza színesen, nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy nem gyerekmatinén, hanem néhány korosztállyal arrébb vagyunk, és hasonlóképpen tesz Polgár Péter is, aki a Kandúr és a Foglár szerepét irányítja.
Bár a végső szándék nemigen volt leolvasható a színpadról, de ha mégis az lenne, hogy a középiskolás korosztály valahogy „trendibben” találkozzon a bábszínházzal, ahhoz a Knight Rider-es, Indiana Jones-os és Star Wars-os támogatás jó adalékanyag, ahogy a klasszikus mesét is sikerült végül friss formába önteni, de ahhoz, hogy ez az előadás valóban megszülessen, ki kell találni, hogy miért is játsszák végig. És el kell juttatni Lánc L. Ottót Indiana Jonesból kopott lelkű, magányos farkasba. Már ha tényleg ez születik belőle, és nem csak valami a „mondanivaló-kényszer” szüli a hervasztó véget.
