A történet némi csonkítás után egy teljes átalakításon is átesett, amelynek következtében a mesteremberek lettek a főszereplők. Olyannyira, hogy az előadás kezdéseként ők mutatják be nekünk a _Szentivánéji álom_ főszereplőit, akik ezúttal bábok, majd ők játsszák el nekünk Lysander, Demetrius, Hermia és Heléna szerelmi tévelygéseit, Oberon és Titánia rivalizálását, amibe állandósult jelleggel belekavar a színész által alakított Puck. Ezt a bábmesét törik meg a mesteremberek próbái, a készülődés a _Pyramus és Thisbe_-előadásra. A két történet pedig egészen érdekes viszonyban van egymással.
A Fábri Péter és Novák János átdolgozásának köszönhetően létrejövő elbábozott mese valójában két történet egyszerre, hiszen egyrészt láthatjuk kívülről, mint a mesteremberek bábelőadását, másrészt pedig egy kivetített élő videónak köszönhetően láthatjuk közelről is. Utóbbiban vágások, áttűnések, közeli és távoli beállítások erősítik azt, hogy egy bábszereplők által játszott mesét nézünk. Ez már önmagában is egy különleges élmény, hiszen itt a bábok a szó szoros értelmében életre kelnek. De nem akárhogyan, mert az ott zajló eseményeket kreatív, fantáziadús ötletek elevenítik meg, amik egyrészt bizonyos elemeikben kapcsolódnak a gyerekek képzeleteihez, másrészt pedig folytonosan új táptalajt biztosítanak annak. Vannak itt természetfeletti állatok, fáknak öltözött szellemek, esernyőben forgó csillagos ég – egyszerre három is, ráadásul a kép által megtöbbszörözve –, szivárványszínben pompázó tündérek, minihomokozó, toporzékoló, kúszó-mászó bábok... és még sorolhatnánk a végtelenségig, a látvány tényleg megmozgatja mindenki fantáziáját (díszlet és jelmez: Orosz Klaudia).
Mindehhez már tényleg csak a non-plusz ultra, hogy egyes elemeket, példul a némajátékokat, az altatást, az ébresztést, az erdő életre kelését Novák János szétválaszthatatlanul összekötötte Mendelssohnnak a Szentivánéji álomhoz írt zenéivel. Így válik a komolyzene is a mese részévé, sőt így jön létre még egy szinten a történet: a zene által, a zenében. A varázslatokat is belekomponáló, csodákra írt muzsika nem pusztán önmagáért van a színpadon, hogy ábrázolja a meseszerű eseményeket, hanem azért hogy a zenei jelekre történő játékok által a sztori újabb rétegét hozza létre, nem mellesleg ezzel mutatva meg a gyerekeknek azt, hogy nem csak az olvasott vagy látott, hanem a hallott művek is szólhatnak valamiről. Ők pedig igyekeznek figyelni.
A mesterembereknek nehéz feladat jutott ugyan, ám az őket megjelenítő színészek igyekeznek játszani a színpadi elemekkel és a gyerekekkel egyszerre. Érezhetően akkor vannak leginkább elemükben, amikor önmagukat, a próbákat kiforgatva kell kontaktust teremteniük a közönséggel. Ekkor az egész nézőtér egyként veti bele magát az eseményekbe. Tóth József iróniával telt, váratlan fordulatokkal teletűzdelt, hiperaktív Tompor Miklós, aki a színészek minden kvalitását és allűrjét magában hordozza, csak egy kicsit másképp. Ruszina Szabolcs látomásos és meg nem értettségtől sértett író-rendezővé válik Tetőfi szerepében. Bodnár Zoltán Sipák Ferencként hagyja, hogy beszéljen helyette a szemétkosárfejű, kipingált arcú királylány, akinek hangsúlyait néhol megtoldva készíti elő a vicceket. Erdei Juli Lavór Tamása mint néma, tükröt tartó hold, igazi hiperaktív, egyszemélyes csoportos szereplő, Tisza Bea pedig egy játékos oroszlánt játszik, ahogyan azt Vinkliként meg is ígéri. Megyes Melinda nem a mesterembereken, hanem a másik történeten keresztül kapcsolódik a történtekbe, és mint energikus, végtelenül kedvesen és aranyosan aljas Puck, maga a megtestesült ártatlan gonoszság, aki a csíntevések közepette folyamatos kapcsolatban van a gyerekekkel, sőt: ő a tipikus mesei mesélő, akivel egyszerre tudnak azonosulni is a gyerekek, és hallgatnak is rá. Ezt jól érzi a rendező – nem véletlenül alakítja Puckot színész, nem pedig báb.
Ami próbatétel a gyerekek számára – nem a szöveg, mert az Nádasdy Ádám fordításában cseng játékosan és kristálytisztán a színpadon (a gyerekek szeretik és díjazzák is a szópoénokat) –, az az időtartam. Míg a második felvonás energikus kezdésének köszönhetően hirtelen minden néző aktivizálódik, addig a vége felé ez mocorgássá válik. Ami érthető is, hiszen a hármas esküvővel és nagy-nagy boldogsággal végződő történet (merthogy a belső Szentivánéji álom tényleg egy kompakt mese) zárócsodái inkább önismétlések.
Idillikus és elevenen varázslatos kis mese kerekedett a Shakespeare-klasszikusból, ami igazi, gyerekeknek való délutáni elfoglaltság. Tanítva szórakoztat és segít megőrizni, illetve felnőttként újra megtalálni a fantáziánkat.
