Nem az információtúltengés, az létezik. Ellenben az előadással, amit pusztán addig érdemes komolyan venni, amíg rájövünk, hogy miért nem érdemes komolyan venni – ez nagyjából akkor következik be, amikor már a második üzenetben is értetlen olvasói tekintettel böngésszük – a színpadon elhangzó dal szövegét. De ne rohanjunk előre.

Szálinger Balázs története egy adathalom tetején csücsülő, a mobilokba és számítógépekbe teljesen belezombult férfiről szól, aki a feleségét csak egy monitor mögül, egyenletekbe kódolva látja. Egy szép napon azonban úgy dönt, hogy nyit a világ felé, és felhasználva a számokat és enigmákat, elkezd nyomozni párja után. A konfliktus adódik is, hiszen a nő minden héten ugyanott találkozik ugyanazzal az emberrel, és kikapcsolja a telefonját. A történetben megjelenik a komplexust okozó, önző, feltétlen szeretetet elváró anya is, valamint a jó, a rossz és a hálózatok istene.

Szálinger szövegkönyve nem ítélkezik, sőt, egy izgalmasan ellentmondásos helyzetet teremt azáltal, hogy a történetben a férfit az anyja üldözi a mobilvilágba, akinek emiatt hever romokban a magánélete. Szikora János rendezése azonban nem ennek a helyzetnek az ismertetésével, a mobilvilágot irányító okok bemutatásával, aktuális kérdések felvetésével, hanem egy látványos, a mindennapokból ismert elemeket felvonultató, semmitmondóan lírai képek felfestésével van elfoglalva. A Tresz Zsuzsanna által tervezett díszletek és jelmezek önmagukban hiánytalanul töltik be ezt a feladatot, de nem jelentenek semmit.

Pedig szükség lenne rá, hiszen a vegyes korosztályú közönség idősebb tagjai már nem értik, hogy mit jelenthet a kivetített mátrixos kódömleny és a digitális világtól való függés, a fiatalok pedig már fejből fújják ezeket a mai formákat. Kontextus nélkül pedig nem lehet olvasni ezt a vizuális világot, ebben a generációs szakadékban pedig nehéz dolguk van a színészeknek, amikor meg kell határozniuk szerepeiket. Derecskei Zsolt egy szorongó, zárkózott, már pislogni is elfelejtő férfit alakít, érthető, kellemes hangzású dalokkal, és bár a többi szereplőhöz semmilyen viszonya nincsen, ez csak akkor jelent problémát, amikor Ambrus Ákos keményen artikulált baritonja berobban a színpadra, mint a férfi lelke. Az operaénekes hangjával kétségtelenül feszültséget teremt a színpadon, ám szándékok hiányában a szerepformálással adós marad. A férfi és lelke viszonyát a tükörjáték hűen tükrözi: ők azonosak és pont. Frankó Tünde, eleget téve a szövegben elhangzó instrukcióknak, egy depressziós, zárkózott, elfojtott feleséget formáz meg. Énekhangja az érzelmi kitörésekkel szabadul fel teljesen, és betölti a teret. Bánsági Ildikó és Nemes Wanda rossz-jó párosa igyekszik játékosan kezelni az ellentétekből fakadó lehetőségeket, de ugyanabba a kínos helyzetbe kerülnek, mint Tóth János angyala: senki nem nevet. Tóth hiába ütemezi precízen és pontosan a Hermésznek öltöztetett hálózatok istenének – ez a párhuzam egyébként még szellemes is lenne – poénjait, ha azok kontextus hiányában nem sülnek el. Fülöp Zsuzsanna anyája annyiban tűnik ki a többi szereplő közül, hogy ő az egyetlen, aki képes megindokolni az üzenetekben kapott librettók használatát, hiszen olyan éteri magasságokat jár be éneklés közben, hogy abból sokszor egy mukkot nem lehet érteni.

Márta István zenéi kellemesek, dinamikusak, aláfestőek és kifejezőek egyszerre, ringatóak és feszültek, mindvégig ráfekszenek Szálinger drámai fordulataira. Mártának ezenkívül van még egy fontos szerepe: ő ismerteti a mobilok működését, ami alatt megtudjuk, hogy bizony nem mindenkinek jutott telefon, merthogy csak 50 darab van. Aki ügyes volt, annak teljes értékű élményben lesz része, aki nem, annak nem – történik mindez úgy, hogy az aulában semmi nem hirdeti, hogy ilyen telefonhoz hozzá lehet jutni, aki észreveszi, az észreveszi. Ez nem fair, még akkor sem, ha a telefonoknak valójában semmi szerepük nincs, azon túl, hogy az unatkozó, leleményes fiatalok felfedezik a megmaradt fényképező funkciót, és elütve az időt kicserélik a hátteret. Ezek a képek hűen tükrözik az előadás valódi tartalmát, hűbben, mint a végén felbukkanó festmény, aminek már tényleg semmi, de semmi köze nincs a színpadon látottakhoz – még formailag se.

Komolyan vétel után nyugodtan szögezzük le: ez egy oltári nagy blöff – ami azért nagy baj, mert a mobilok által bevonzott fiatalok csalódottan távoznak a színházból, és lehet, hogy örökre. Győzött a technika.