Az alapszituáció két, egymástól gyökeresen különböző világ súrlódásából fakad. A Los Angeles-i autókereskedő yuppie, Charles Babbit (Nagy Ervin), a valóságtól és az emberi érzelmektől gondosan elzárt, kizárólag financiális alapokon nyugvó életet él. A darab elején értesül apja haláláról - akivel sosem sikerült kijönnie (köszönhetően apja hozzá hasonlóan személytelen attitűdjének) -, illetve arról is, hogy idősebb Charles Babbit a vagyonát nem fiára hagyta, hanem egy intézetre, ahol - mint később kiderül - autista bátyja, Raymond (Kulka János) tölti hosszú évtizedek óta mindennapjait, mit sem sejtve arról, hogy hétmillió dollár örököse - s arról sem, hogy ez az érték egy Charlie kaliberű ember számára mit jelenthet. Testvér testvért rabol, és megkezdődik a filmtörténet egyik legmeghatóbb testvérdrámája, röghöz kötött színházi díszletek között.
Ez a darab pontosan arról szól, amiről: hogyan tud a világ két egymástól a lehető legtávolabb álló pólusán elhelyezkedő testvért formáló karakter összecsiszolódni, apró darabkákat elhagyva szokásaiból, előítéleteiből, vagy akár a betegségéből is. Ezáltal mélységekig is pontosan addig hatol, ameddig az nem tép fel sebeket. Mintha egy precízen felépített hollywoodi történetet látnánk a színpadon, minden másodpercet kiszámítva, minden poént és minden meghatódásra okot adó pillanatot elhelyezve az adott pontra, hogy bármi is történjék, a hatás meglegyen, gondolkodásmentes érzelempirulák adagolása reggel, délben, este, a megszokott menetrend szerint. Ez persze igényesen kidolgozott műnél nem képezi meghurcoltatás tárgyát.
Az _Esőember_ központi figurája természetesen a címszereplő, Raymond: ő az, aki elviszi a hátán a művet (de finomítsunk: leginkább az előtérben áll). Kulka János Esőembere pazar és igényes másolata a filmbéli Dustin Hoffmanénak: szeretnivaló, végtelenül kedves, és amikor kell, könnyeket és nevetést csal az ember szemébe. Charlie ezzel szemben roppantul harsány, és Nagy Ervin által el is éri a célját - már ha világi, mindenkin átnéző, és az embereket kizárólag üzleti potenciálként mérő karakterként kell viselkedni. Ugyanakkor a drámai pillanatok - sokkal inkább a rendezés mértani pontosságából adódóan (ami kevésbé éleződik a testvérpár kapcsolatának kibomlott és érzelmekkel telt voltára), mintsem a színészi játék miatt - bizony néha esetlenek, és ebből kifolyólag hatástalanok, ám a premier előtti előadáson ez talán még megbocsájtható. Ezen jelenetek néhol már rögtönzöttnek tűnnek, ami nagyban köszönhető a személyiségfejlődés nagyvonalú, a részleteket igencsak elnézően kezelő alakításának is. A mellékszereplők pedig (és most a film mércéje mellé állunk) hoznak egy, az elvárhatónál éppen egy halovány fokkal szürkébb szintet - ez _nem_ vonatkozik Cseh Judit (Susan) alakítására, az ő karaktere nagyon jól hozzá van igazítva a darab követelményeihez és jól kiegészíti a testvér-líra kibontakozását -, ami még mindig élvezetes, azonban a velük zajló interakciók a legkevésbé érdekesek Charlie és Raymond szempontjából, hiszen az _Esőember_ róluk szól, a Kulka-Nagy duó pedig a kihívásnak megfelelően remekel.
A díszleteket a minimalizmusra való törekvés jellemzi: egy-két utalástól eltekintve majdhogynem mellékes – szinte kizárólag az lehet előtérben, ami mindenekelőtt fontos az alkotó számára (s ami kétségkívül rávezeti a befogadót arra, hogy ez élvezzen számára is prioritást). Márpedig a két főszereplő körül minden helyszín és minden karakter pusztán díszlet, ami elsősorban azért szerepel, hogy keretet adjon a darab fő szálának, de arra a feladatra, hogy mindezt árnyalja is, már nem törekszik.
Összességében véve ez egy igen hálás darab, ami nem vállalkozik többre, mint egy történet szellemileg költséghatékony és egyoldalú elbeszélésére, ami ez esetben nem pejoratív értékelés. Az _Esőember_ önfeledt másfél órányi kikapcsolódás, és amit véget értével maga mögött hagy, az nem több, de nem is kevesebb egy jól kivitelezett, szórakoztatásra készült terméknél.
