Füst Milán történetének cselekménye nem túl mozgalmas. Megismerjük Húber Vilmos nyomdavezető és barátnője Róza mindenapjait. Nem a megszokott szerelmi idill ez: Húber folyamatosan csalja Rózát, aki viszont ezt bőszen tűri, még úgy is, hogy a lakást ő bérli, Húbert bármikor kitehetné. Azzal akarja barátját megleckéztetni, hogy odahívja magához egyik barátnőjét, Vilmát (akivel többek közt megcsalja a nyomdász), hogy lakjon együtt velük. Van egy kétéves gyerekük, akit kiadtak nevelni, mert (legalábbis szerintük) nem tudnák eltartani. Megjelenik még Húber anyja is, akit saját bevallása szerint süketsége miatt tettek ki állásából, bár érdekes módon tökéletesen hall. Lánya elől, aki veri, menekül. Fiától koldul, az viszont mindig elhajtja. Feltűnik még a hentes főbérlője is, aki el akarja csábítani Rózát, valamint egy orvos, Húber régi iskolatársa, aki próbálja oldani a feszültséget.

Bizonytalan, félelmetes világ jelenik meg a színpadon. Eleinte szánjuk a szereplőket sorsuk miatt, azonban fokozatosan belátjuk, hogy itt mindenki hallatlanul önző, mindig mást okol saját nyomoráért. Egy pillanatig sem jut eszükbe, hogy valamiben ők is hibásak lehetnek. Ezzel azonban hitelét veszti a szenvedés, mindenki antihős. Még ha vannak is pozitív tulajdonságaik, a nagy forgatagban, manipulációban azok is elsikkadnak: egyik karakter sem biztos pont, amibe kapaszkodni lehetne.

A kettős viszonyulás egyik legjobb példája Húber anyjának figurája. Csomós Mari kiemelkedő alakítása tökéletesen el tudja érni, hogy egyik pillanatban szerencsétlen, szánandó öregasszonyt, a másikban intrikus vén banyát lássunk benne. Csányi Sándor nyomdásza ezzel szemben egy gyermekkori traumái miatt önteltségbe menekült, megkeseredett izgalmas karakter helyett már-már halvány mellékszereplővé egyszerűsödik. A szerep gyakorlatilag a megtanult szöveg felmondásával van megoldva. Petrik Andrea Róza szerepében kifejezetten jól hozza a megalázott, elidegenült anya figuráját, aki minden kudarc ellenére fanatikusan szereti és bármit képes megtenni szerelméért. Néha azonban kissé talán túlizgulja szerepét, nagyon akarja, hogy jó legyen, és (talán) ettől néhol erőltetetté válik. Wéber Kata, Schneider Zoltán, Gazsó György, Kováts Adél, Martin Márta, Somody Kálmán és Klem Viktor korrekten megoldják feladatukat.

Díszlet és szöveg között ellentét feszül, hisz az elhangzó mondatok korabeliek (persze ez csak egy-két szófordulatban érzékelhető, de a nyelvhasználat tagadhatatlanul XX. század eleji), azonban a jelmezek, díszletek mai környezetet próbálnak imitálni. Ennek oka valószínű a dráma aktualitását kiemelő szándék, ám ez e nélkül is érezhető lenne. A befogadás szempontjából lényegtelen, felesleges elem még a kezdő képben Petrik Andrea meztelensége, illetve az, hogy a férfiak időről időre egy-egy dialógus közben könnyítenek magukon a vécén. Ezek az elemek benne vannak az előadásban, mert bele lehet tenni, de funkciójuk nem igazán lelhető.

A hibák ellenére az előadást nem kell kárhoztatni. Aki ugyanis elmegy megnézni, az egy-egy jobban kidolgozott karakter vagy jelenet segítségével talán megérezheti, mire is lehetünk (mi egytől egyig potenciálisan) képesek elidegenült, gépies világunkban, ha nem figyelünk oda, legalább egy kicsit.