Arra már inkább, hogy a három láthatóan tehetségből igazán híján lévő, de jóravaló művész (egy lapszerkesztő-drámaíró, egy zeneszerző és egy festő) modern kori lézengését és ügyeskedéseit miért kellett a lírai realizmusba, sőt a szentimentalizmusba kivezetni, ha az előadás első, nagyobbik része megpróbál ettől eltartani. S ez sikeres is: a _saját magukat narráló_ szereplőkről kiabál, hogy híján vannak az önreflexiónak, kizárólag a cselekedetek és tettek (vagyis jellemzően a másnapi megélhetés) szintjén értelmezik magukat. Azonban ennek hangsúlyai néha átcsapnak a túlzó líraiságba, és a tényleg számtalan szellemes megoldással operáló társulati munka, illetve a legalább ennyire kreatív rendezői tevékenység alól némiképp ki lett húzva a szőnyeg. Az egymás után sorjánzó poénok, gegek és magánszámok ugyanis összességében nem találják meg saját környezetüket, így néha meglehetős biztonsággal kerülik el azt a nézői tetszésnyilvánítást, amit egyébként nagyon is megérdemelnének.

Ezek a megértetlen művészek ugyanis a hétköznapokban szerethetően kisstílűek, ha pénz áll valamelyikükhöz véletlenül, akkor légiesen ál-nagypolgárok, egyébként pedig határozottan körülveszi őket az a bizonyos szabadság, ami az átlagélet béklyóitól megszabadított emberek sajátja. Ascher Tamás szándékoltan tolja el a történetet az abszurd irányába, ez a munka azonban - egyelőre - befejezetlen, helyesebben nem találta meg saját befejezését, és még nem sikerült minden elemét a helyére illeszteni.

Úgy tűnik, mintha pont saját feltételrendszerének nem tudna maximálisan megfelelni az előadás, ugyanis ebbe a formába és ebbe a víziókkal igencsak megspékelt jó hangulatú történetbe Izsák Lili reális, ütött-kopott V alakú díszlete nem tud beleilleni. Még akkor sem, ha a díszlet a bezártságot sugalló, inkább stilizált, a változó közegnek inkább keretet teremt mint ábrázol, és elemeit sokoldalúan lehet használni. Ugyanis _ebben_ a mégiscsak reális közegben _ez_ az elemelt cselekmény nem fér el kényelmesen, nem ellentétet teremt a színpadi forma és a színészi nyelv között, hanem kontextuszavart.

Ennek pedig néhány karakter is áldozatul esik: Hámori Gabriella Mimije pusztán megkapó jelenség marad, Szandtner Anna csak az eleven _Átkelés a Vörös-tengeren_ című festményként tud meglepő lenni (viszont ez a megoldása egészen nagyszerű), Kerekes Viktória szerepeiben nehezen tud kitűnni, Csuja Imre Schaunard-ja pedig néhány jelenet kivételével (pl. a kártyaparti) igazából alaktalan marad. Ellenben igen kedves jelenség a ragaszkodást mindvégig minden túlzás nélkül, a maga egyszerűségében és gyönyörűségében ábrázoló Takács Nóra Diána emberiesített kutyafigurája. Széles László Rodolfo szerepében végig kedves, az életről mit sem sejtő gyermeki felnőtt, a (látszatra mindenképpen ascheri önreflexióként is színpadra lépő) Debreczeny Csaba élvezetesen hozza a gáláns vadesztéta semmittevőt, Terhes Sándor mindegyik _tehetősnek_ képes más-más arcskiccet adni. Aki pedig láthatóan lubickol valamennyi szerepében, az mindenekelőtt Polgár Csaba, aki a rádió vezényléséért az egyetlen nyíltszíni tapsot kapja, de végig nagyszerűen, könnyedén, lazán, elegánsan, sőt: virtuóz módon komédiázik, illetve Máthé Zsolt, aki főként erősemberként és francia sanzonrádióműsor-imitációként remekel.

Az előadás a vékonyka, többnyire kiszámítható történetet szinte teljesen zárójelbe téve inkább egy létformát, egy hangulatot, egy miliőt próbál megfogni, ami egyszerre kívánatos és ijesztő, vidám és szomorú, színes és szürke, és még ma is köztünk él, még ha sokat vesztett is vadrománcos világából.