Pedig Michael Levine díszlete – amely a Víg terének nagyjából egytizedét tölti be, a maradékban Kevine Lamotte fényjátékát kísérhetjük figyelemmel – gondol valamit Ványa bácsiról: az átlátszó, falak nélküli, régiségraktárra emlékeztetően bútorozott tér már önmagában határozott állásfoglalás. Panoptikum juthat az ember eszébe, és már várja, hogy felhangozzék az autentikus balalajka. Fel is hangzik, nincs semmi meglepetés, és ezzel mintegy jelezve is van, hogy itt tényleg minden kiszámítható. Hamarosan az is világos lesz, hogy nem csupán a színpadi történetben tombol az unalom, de a színházban is. Marton László rendezése se a díszletet, se a fényt nem használja semmire, csupán belecsomagolja Csehov-olvasatát.

Ez a Csehov-olvasat elsősorban nem a Vígszínházban való bemutatásra készült, ugyanis jellegileg egy kamaraszínházi előadást látunk, ami a tizenakárhanyadik sorban rémesen indokolatlannak tűnik, de ez lenne a legkisebb baj. Az sokkal nagyobb, hogy felnagyítva sem nagyon látszik az a bizonyos olvasat (dramaturg: Radnóti Zsuzsa). Az látszik, hogy a színészek kaptak többé-kevésbé alapos jellemrajzokat, és ezek alapján megpróbálják kitalálni, hogy milyen viszonyban is állnak egymással. Van kiállhatatlan professzor (Benedek Miklós), van önelfojtó, bakfiskorát még nem feledő feleség (Hámori Gabriella m. v.), van lány, aki azt mondja, amit gondol (Bata Éva), van posványba ragadt orvos (Hegedűs D. Géza), tehetetlenségi nyomatékkal küzdő tanárember (Gálffi László m. v.), feszt cigarettázó anyós (Margitai Ági), sürgő-forgó „öreg” dajka (Kútvölgyi Erzsébet), autista-beütéses Ilja Iljics (Fesztbaum Béla) és egy Jefim (Dengyel Iván). Ezek a figurák ki-be járkálnak ebben a nappali funkciójú helységben, amikor benn vannak, akkor leülnek, és valami olyasmit csinálnak, aminek feltehetőleg jelentőségteljesnek kellene lennie. Ám az, hogy valaki hosszasan piszkál valamit, vagy rágyújt, nem válik revelatív értelmező funkciójú cselekvéssé, hanem időkitöltésként fogható fel.

Hiszen végül is a színészeknek is valamivel el kell tölteniük az időt a színpadon, ugyanis ez a gárda ezeket a kliséket kisujjból kirázza. Flegma, urbánus professzor egy tanyán? Benedek Miklósnek ez nem okoz túl sok problémát, de a többieknek sem lehet túl megerőltető a Csehov-sémák halmazában való vergődés. A felmentés a szünet után, a harmadik felvonásban érkezik: hirtelen szerelmi háromszög okozta melodramatikus akció van kilátásban, rögvest perdül drámaiság, sisteregnek az idők folyamán felgyűlt konfliktusok. Hegedűs D. Géza ez alkalomból egy huszárvágással rétegzett, sőt: döntéshelyzetben lévő, téttel bíró figurát kerít a léha, részeges, kellemkedő házibarát Asztrov doktor helyébe, Gálffi László is aktivizálódik, ám csupán a meg nem értett értelmiségi szánalmas kitörési próbálkozásait fogalmazza újra és újra, amit kétségtelenül ügyesen csinál, de hiányzik mögüle az, hogy mindez miért van. Hámori Gabriellának és Bata Évának van alkalma feledtetni Jelena és Szofja kibékülésének kínos, csitrik egymásra találását idéző korábbi pillanatait, és valamiféle létező női karakterek felé veszik útjukat, noha kiteljesedni se idejük, se módjuk nincsen.

Biztosan valami nagy drámát kellene érezni, amikor a Nagy Orosz Vidék rátelepszik az átlátszó Vojnyicej-hajlékra – ám ez fel sem merül, hiába minden szándékoltan jelentőségteljes jelzés. Fesztbaum Béla, mint Ilja Iljics, egy gitárt fogva ül a nagy csönd hátterében, a keze leheletnyire a húroktól, de nem kezd el játszani, néma marad. Mintha erről az előadásról beszélne.