Mit alapoz: jól meg is lovagolja, és elsőrangú szorongássá fejleszti őket, jézusom, villan át a néző agyán, a gyerek most otthon éppen csetel a számítógépen, itt pedig éppen erről van szó, csetel egy srác, olyan meglehetősen ellenszenves, tizenéveinek közepén tartó geek, akiben még dolgozik a zabolátlan fantázia, de már kifejti munkásságát az adrenalin és az összes létező nemi hormon. Nick (már a név is nick, vagyis interneten használt becenév) ezenkívül felsőbbrendűségi tudatban szenved, és éppen kapóra jön egy Adam nevű srác, akinek a profiljában valami olyasmit olvas, hogy hisz a szerelemben. Több sem kell Nicknek, kitalál egy aliast, és szőkehajú, vonzó lánynak álcázva magába habarítja Adamet. A jó szándékú fiú kitárulkozik neki, és tudtán kívül belemegy a játékba. Nick feszíti a húrt: valóságos regényt teremt maga köré, webkamerás feeden nézi, ahogy a lúzer egy illúzió számára felfedi magát lelkileg-testileg egyaránt, sikerül teljes hülyét csinálni belőle, de egyre inkább egymásba játszik a reális világ és a fikció: felhívja magához Adamet, és a fiktívlány, Rachel öccsének adja ki magát. Adam elmenne, de Nick marasztalja, majd egyre mélyebben rántja kitalációinak sötét szövevényébe, egészen a szexuális abúzusig elvivén az ügyet, s a végéhez közeledvén a nagy gátlástalanságban addig merészkedik, hogy fiktív titkosügynökökkel arra késztetteti Adamet, hogy megölje Nicket.

Füzér Anni díszlete az amerikai ősbemutató televízióval kiegészített minimálterét vette alapul, ebben a többszörösen keretbe zárt térben játszódik – és itt jönne, hogy a dráma, csakhogy igazából nincsen dráma. Annyira komoly és súlyos akar lenni az előadás, annyira nyomaszt a kötelező mondanivaló irtóztató súlya, hogy szinte feloldja a történéseket. Forgács Péter túlzottan el akarja emelni a mindennapoktól a virtuális világot, mintha az nem lenne a hétköznapok része, egzotikus, sötét világként kezeli azt: Mrs Spiegelt, az egészet Nickben inspiráló színjátszókör-vezetőt afféle szigorú dominaként ábrázoltatja Hullan Zsuzsával, így a forma elfedi a szavak valódi jelentését, és nem derül ki az, hogy az igaz premisszák sugallnak hamis következtetéseket, nem pedig csak a csúnya világ okozza a deformációkat és torzulásokat.

Ettől, és a textusba esetlegesen elhelyezett vicc poénjára épülő zárókép által létrehozott érzettől – amely szerint ez az előadás is csupán egy virtuális csalás (a Deres Péter ifjúsági szlengszótárra épülő, tán kissé túlsűrített fordításában számtalanszor elhangzó átbaszás szót is használhatnánk): nem kell komolyan venni, hisz Nick nem is hal meg, és minden történést zárójelbe téve még barátnője is van – utólag teljesen feleslegessé válik Józan László e. h. túlszenzitív és tényleg ordasan hiszékeny Adamje, Borbiczki Ferenc becsülettel kidolgozott kis kiberkarikatúrái, Varju Kálmán őrületében tisztán látó valóságos tinédzser Nickje, Bata Éva e. h. fikciószinten és valóságosan egyaránt szerepet játszó lányalakjai, csak Hullan Zsuzsa felszínekből és első benyomásokból összerakott fantázia-nőfiguráinak van létjogosultságuk. Mert az előadás is kizárólag a felszínre épül, a nézők virtuális tanulságot levonva (mindenki túl hiszékeny) mehetnek haza; a Dark play csupán egyetlen, egyszer elindítható exefájl, és megnyugodhatunk: legfeljebb sztereotípiáinkban erősít meg minket, változást nem hajt végre a rendszeren. A legkisebb mértékben sem. Csak úgy néz ki: virtuálisan. ► (ugr)