Nincs időszerűbb dolog 2010 áprilisában a választásnál – ezt lovagolta meg a Békés Megyei Jókai Színház, amely „választási komédiát” ígér közönségének Caragiale Az elveszett levél című drámájának színre állításával. Hogy ez micsoda remek alkalom közügyeink bonyolítási módjainak kinevetésére a nokiásdobozok és titokban rögzített hangfelvételek világában, azt kiemelkedően mutatta a pécsi színház változata. Békéscsabán azonban kimarad a lehetőség – de még a nevetésből sem jut sok.
Caragiale műve Romániában a politikai szatíra egyik alapvető, afféle „hétköznapi használatban” álló alkotása (ilyesmi Magyarországon A tanú című film, amelynek fordulatait, jellegzetes mottói bekerültek a köznyelvbe), a zsarolás útján képviselőségre aspiráló Caþavencu név fogalommá, sőt branddé vált (egy szatírikus lap viseli a nevet, amely körül éppen egy politikai indíttatású botrány kavarog). Hogy miért? Az író egy végtelenül profán szerelmi történeten keresztül mutatja meg a politikai alkuk mögött rejlő kicsinyes érdekvilágot, tulajdonképpen a kulisszák mögé csak belátni vágyó becsületes választópolgár szemszögéből, aki szeretne jól választani, de nem igazán tud, nincs igazi választék, s végül akit lenyomnak a torkán, azt nem is ismeri. A kerettörténet a prefektus és a kisvárosi mindennekőazelnöke-tótumfaktum felesége között zajló liezonban született szerelmes levél köré szervezve bonyolódik, amely elvész, majd meglesz, csak rossz helyen, a Kárpáti Harsona szerkesztőjeként fungáló Caþavencu ügyvéd kezébe kerül, aki azzal fenyegetőzik, ha a prefektusék nem támogatják képviselőválasztási indulását, nyilvánosságra hozza a levelet. Így a feleség és a prefektus meg kell, hogy győzze a szerelmi háromszög harmadik csúcsát Caþavencu alkalmasságáról.
A Jókai Színház Bodor Ádám szövegváltozatát használja, ami nem igazán szerencsés választás: a Katona József Színház számára több mint tíz évvel ezelőtt készített adaptáció leginkább egy adott térre és időre mutatkozott érvényesnek (Tompa Andrea részletezi a dráma fordításainak problematikáját), mindenesetre e helyütt nem az: nem adja vissza Caragiale művének nyelvi sokrétűségét, költőiségét, bár ez mindegy is, mert egyáltalán nem él a mű színészek száján. Bár az előadás egy abszolút mai conference-roomban játszódik, egyszerűen inkoherens az előadás szövege, tere és ideje. A rendezői koncepció az itt és most erőltetése: szereplőink e-maileket kapnak, a választópolgár Skype-on jelentkezik be, néhány néző (az előadás előtt elhangzó figyelmeztetés szerint) sms-eket kap az erre a célra rendelkezésükre bocsátott mobiltelefonra, a szereplők mikrofonokba beszélnek, szereplők hiányában még a tanácstermi zsivajt is a Youtube-on nézett rajzfilmek adják, legyen ez akármilyen értelmetlen. Ugyanakkor számos mondat nem illik ehhez a közeghez (dramaturg nem szerepel a színlapon, de ez rendben van, mert a munkája sem érhető tetten), amelyben egyébként minden hangsúlyozottan román, vagyis az „aktualizálás” nem jut el oda, hogy akkor helyezzük a mi terünkbe az egész bonyodalmat. Ennek oka az lehet, hogy most „román hónap” van a színházban, vagyis előadáson kívüli ok – ami bizony a lehető legrosszabb, ami egy előadással történhet.
Laurian Leontin Oniga rendező nem igazán törődik a térrel, minden ugyanabban a teljesen szürke irodában játszódik (tervező: Howard Lloyd), és ez a színtelenség ránehezedik az alulvilágított hosszú-hosszú statikus dialógusokra, amelyek ugyan kifejezik, hogy milyen egysíkú az egész közeg, de ezt három órán át nézni egyszerűen kibírhatatlan. Mert valóban egysíkú az egész közeg, Oniga groteszknek szánt, ám humortól mentes, a realistától az abszurdig számtalan stílust felvonultató színjátszással, mozgalmasság nélkül levezényelt előadása minden pillanatában ugyanolyan, semmit nem halad előre. Legfeljebb ideges lesz a néző a „Budapest... vagyis Bukarest” jellegű poénkísérletektől, a naivan „boldogságot” kereső ittas választópolgárt pacekba kiröhögő komplett politikai elit demagóg ábrázolásától.
Mert az előadás amennyire csak lehet, felületesen kezeli az egész helyzetet, a történetet akarja megmutatni ott, ahol nincs semmiféle történet, csak egy apropó a játékra, a közös gondolkodásra. Ám mivel itt nincs játék, nincs kommunikáció a nézővel, csak időzítés, koreográfia és szövegfelmondás, az egész teljesen értelmetlen, ami még hagyján, de sajnos igen untató is.
„Azok a dramaturgok, akik átdolgozzák maivá Az elveszett levelet, nem biztos, hogy jót tesznek” – mondja a rendező egy interjúban, és igaza lehet, csak épp kérdés, hogy akkor ő miért tette ezt meg (kizárólag a külsőségek szintjén). De még egyszer: nem maivá, hanem egyszerre konkréttá és egyetemessé kell tenni, ahogyan tette ezt a Mohácsi István–Mohácsi János-alkotópáros a Pécsi Nemzeti Színház előadásában, amely produkció határozott választ ad arra, hogy miért érdemes ezt a drámát használni, olvasni, átgondolni. A Békés Megyei Jókai Színház adós marad ezzel a válasszal, csak annyit mond, hogy abcúg politika és politikusok!, amivel éppen ugyanolyanná válik, mint a kizárólag tartalmatlan, de formás mottókban és ígéretekben dúskáló politikusok – éppen azok, akiket pellengérre állítana a produkció. De így legalább teljesen veszélytelen.